Kaliforniában mesébe illő sziklatornyok emelkednek ki a hófödte hegycsúcsokkal körülvett, hatalmas, sós vizű tóból.
A félelmetes, tűhegyű sziklák mintha lebegnének a Mono-tó csillogóan kék vize fölött, amely gyémántként ragyog a homokos lapályok és zsályacserjék foglalatában a környező hegyek ölében. „Csodálatos ellentétek földje, ahol a forró sivatagokat hóval borított hegyek szegélyezik” – írta erről a vidékről John Muir, egy XIX. századi amerikai természettudós.
A tengervíznél háromszor sósabb Mono-tó nevét az őslakosoktól kapta, egy sót kedvelő légyfajról, amely ma is milliószámra tenyészik itt. Az itt élő embereket, akik megették a legyek lárváit, a sosonok monachiknak, vagyis „légyevőknek” nevezték. A víz selymes érintésű, és nagyon könnyen lehet benne úszni. Miután Mark Twain amerikai író ellátogatott a Mono-tóhoz, megjegyezte, hogy a víznek olyan magas a lúgtartalma, hogy a legszennyesebb ruhát is tisztára lehet mosni benne.
Prémvadászok voltak az első európaiak, akik Joseph Walker kapitánynak, kora egyik ismert hegyi vezetőjének az irányításával eljutottak a tóhoz. Wyomingból indultak el nyugat felé a hegyek közé, és egyikük, Zenas Leonard szerint akkor pillantották meg a tavat, amikor 1833 októberében felértek egy magas hegygerincre, ahonnan láthatták a félelmetes szépségű Sierrákat.
Alattuk hatalmas, kék víztükör csillogott a sivatag közepén; amikor lementek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék, megállapították, hogy a víz keserű. Életnek semmi jele nem volt, kivéve a több millió, féregszerű lényt, amelyek a vízben vonaglottak, továbbá a hatalmas, örvénylő légyrajokat a parton.
Kemény, lyukacsos sziklák tutajként lebegtek a víz felszínén, a víz alól pedig kőoszlopok és tornyok emelkedtek ki. A part mentén hőforrások fakadtak, mellettük pedig vulkáni eredetű megfeketedett, üreges sziklák hevertek.
A Mono-tó 150 km2 kiterjedésű, és több mint 700 ezer éves. Medrét földmozgások és vulkáni tevékenységek alakították ki a Sierra Nevada hegység keletkezésével egy időben. A hőforrások és a kiáramló gőzök arra utalnak, hogy a vulkáni tevékenység még mindig nem szűnt meg.
A tó közepén található, hévforrásokban gazdag Paoha-szigetet mintegy kétszáz évvel ezelőtt vulkáni kitörés hozta létre. A tó vizét édesvizű források és az olvadó hó táplálják. Nincs természetes levezetése, és magas sótartalma az évezredek alatt lerakódott só és ásványi anyagok következménye.
A vízből meredeken kiemelkedő, éles, tűhegyű sziklák anyaga alapvetően mészkőtufa. Az idők folyamán az édesvízi források fölött alakultak ki lassan, amikor a forrásvízben lévő kalcium egyesült a tó lúgos vizének karbonátjával.
Érdekellentét
1941 óta a tó vízszintje kb. 12 m-rel csökkent, mivel a tavat tápláló hét hegyi forrás közül négynek a vizét elterelték, hogy biztosítsák a 443 km-re délre fekvő Los Angeles vízellátást. Ezzel a Mono-tavat megfosztották természetes vízutánpótlásának több mint a felétől. Ennek következtében a tó összezsugorodott, vize sósabb lett – eredetileg kétszer olyan sós volt, mint a tenger – és körülötte megnagyobbodtak a száraz, szikes lapályok.
A tudósok attól tartanak, hogy a további vízveszteség veszélyezteti a tó létét és annak állatvilágát. A sót kedvelő legyeken kívül milliárdnyi lebegő élőlény – kovamoszatok, ciánbaktériumok és különböző algák – él a tó vizében, köztük apró tengeri, sótűrő rákfajok, de a növekvő sótartalom végzetes lehet számukra. A legyek és a rákok egyaránt algákkal táplálkoznak, amelyek télen kékről zöldre színezik a tavat. A környéken fészkelő kaliforniai sirályok és széki lilék legyekkel és rákokkal táplálkoznak, csakúgy, mint az ott tanyázó több millió vándormadár – legalább nyolcvan faj – köztük a feketenyakú vöcsök, a Wilson-víztaposó és a vékonycsőrű víztapasó.
Mart Twain, aki 1863-ban egy viharban majdnem belefulladt a Mono-tóba, érthetően nem volt elragadtatva tőle. Kalifornia Holt-tengerének nevezte, és a következőket írta róla: „Ez a komoly, csendes, kihalt, tenger – a világ e legmagányosabb helyének lakója – még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető festőinek.”
Azok közül, akik látták a tavat, kevesen osztják ezt a véleményt. Legtöbbjüket lenyűgöző fekvése és felejthetetlen szépsége ragad meg.
A félelmetes, tűhegyű sziklák mintha lebegnének a Mono-tó csillogóan kék vize fölött, amely gyémántként ragyog a homokos lapályok és zsályacserjék foglalatában a környező hegyek ölében. „Csodálatos ellentétek földje, ahol a forró sivatagokat hóval borított hegyek szegélyezik” – írta erről a vidékről John Muir, egy XIX. századi amerikai természettudós.
A tengervíznél háromszor sósabb Mono-tó nevét az őslakosoktól kapta, egy sót kedvelő légyfajról, amely ma is milliószámra tenyészik itt. Az itt élő embereket, akik megették a legyek lárváit, a sosonok monachiknak, vagyis „légyevőknek” nevezték. A víz selymes érintésű, és nagyon könnyen lehet benne úszni. Miután Mark Twain amerikai író ellátogatott a Mono-tóhoz, megjegyezte, hogy a víznek olyan magas a lúgtartalma, hogy a legszennyesebb ruhát is tisztára lehet mosni benne.
 |
| VISSZATÜKRÖZŐDŐ SZÉPSÉG Naplementekor a Mono-tó tufatornyainak a vízen megjelenő varázslatos tükörképe mesebeli kastélyokra emlékeztet. Az oszlopok a vízszint csökkenésével kerültek a felszínre. |
Alattuk hatalmas, kék víztükör csillogott a sivatag közepén; amikor lementek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék, megállapították, hogy a víz keserű. Életnek semmi jele nem volt, kivéve a több millió, féregszerű lényt, amelyek a vízben vonaglottak, továbbá a hatalmas, örvénylő légyrajokat a parton.
Kemény, lyukacsos sziklák tutajként lebegtek a víz felszínén, a víz alól pedig kőoszlopok és tornyok emelkedtek ki. A part mentén hőforrások fakadtak, mellettük pedig vulkáni eredetű megfeketedett, üreges sziklák hevertek.
A Mono-tó 150 km2 kiterjedésű, és több mint 700 ezer éves. Medrét földmozgások és vulkáni tevékenységek alakították ki a Sierra Nevada hegység keletkezésével egy időben. A hőforrások és a kiáramló gőzök arra utalnak, hogy a vulkáni tevékenység még mindig nem szűnt meg.
A tó közepén található, hévforrásokban gazdag Paoha-szigetet mintegy kétszáz évvel ezelőtt vulkáni kitörés hozta létre. A tó vizét édesvizű források és az olvadó hó táplálják. Nincs természetes levezetése, és magas sótartalma az évezredek alatt lerakódott só és ásványi anyagok következménye.
A vízből meredeken kiemelkedő, éles, tűhegyű sziklák anyaga alapvetően mészkőtufa. Az idők folyamán az édesvízi források fölött alakultak ki lassan, amikor a forrásvízben lévő kalcium egyesült a tó lúgos vizének karbonátjával.
Érdekellentét
1941 óta a tó vízszintje kb. 12 m-rel csökkent, mivel a tavat tápláló hét hegyi forrás közül négynek a vizét elterelték, hogy biztosítsák a 443 km-re délre fekvő Los Angeles vízellátást. Ezzel a Mono-tavat megfosztották természetes vízutánpótlásának több mint a felétől. Ennek következtében a tó összezsugorodott, vize sósabb lett – eredetileg kétszer olyan sós volt, mint a tenger – és körülötte megnagyobbodtak a száraz, szikes lapályok.
A tudósok attól tartanak, hogy a további vízveszteség veszélyezteti a tó létét és annak állatvilágát. A sót kedvelő legyeken kívül milliárdnyi lebegő élőlény – kovamoszatok, ciánbaktériumok és különböző algák – él a tó vizében, köztük apró tengeri, sótűrő rákfajok, de a növekvő sótartalom végzetes lehet számukra. A legyek és a rákok egyaránt algákkal táplálkoznak, amelyek télen kékről zöldre színezik a tavat. A környéken fészkelő kaliforniai sirályok és széki lilék legyekkel és rákokkal táplálkoznak, csakúgy, mint az ott tanyázó több millió vándormadár – legalább nyolcvan faj – köztük a feketenyakú vöcsök, a Wilson-víztaposó és a vékonycsőrű víztapasó.
Mart Twain, aki 1863-ban egy viharban majdnem belefulladt a Mono-tóba, érthetően nem volt elragadtatva tőle. Kalifornia Holt-tengerének nevezte, és a következőket írta róla: „Ez a komoly, csendes, kihalt, tenger – a világ e legmagányosabb helyének lakója – még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető festőinek.”
Azok közül, akik látták a tavat, kevesen osztják ezt a véleményt. Legtöbbjüket lenyűgöző fekvése és felejthetetlen szépsége ragad meg.