Lássuk, segít-e az elalvásban a bárányok számlálgatása! (Ne is törődjünk vele, hogy ez a fölöttébb ódivatú fogás, s legföljebb annyira hatékony, mint ha ballagó szekéren ülve választunk magunknak csillagot.) Ilyenkor holmi bárányt s valami általános kerítést képzel maga elé az ember: a Számlálgatni Való Bárányok Gyárában készült tucattermékek.
A juhászok vagy a tudományos folyóiratok olvasói ellenben tudják, hogy a bárányoknak is egyéni az ábrázatuk. Sőt mi több: idegrendszerük erre szakosodott része foglalkozik az „arcfelismeréssel”. A kutatások szerint egy juh két évnél hosszabb ideig képes megőrizni emlékezetében ötven másik bárány képét.
Az állatoknak pontosan föl kell ismerniük társaikat, hogy elősegíthessék génjeik evolúciós sikerét. Ám némelykor ezzel ellentétes céljuk is lehet – a beolvadás. Ugyan, ki akarna kitűnni, ha ragadozó ólálkodik a kertek alatt? A zebrák csíkjai sem pusztán egymás fölismerésére jók, hanem a rájuk vadászó nagymacskák zavarba ejtésére is. Amikor a zebrák szertefutnak a rájuk támadó ragadozó elől, annak aztán kóvályoghat a feje.
Azzal, hogy miképpen alakult ki az állatok vizuális érzékelése, az evolúciós fejlődésbiológia foglalkozik. A legfontosabb, hogy az állatok másképpen látják környezetüket, mint mi. S ez nem értelmezés kérdése: szó szerint más színben látják a világot.
Velünk, emberekkel ellentétben számos madár, például a seregély vagy az arapapagáj látja a tollazat ultraibolya „színeit”. Bizony, annak a szelídnek tűnő kis kerti seregélynek a láthatatlan ultraibolya fényben módfelett sokszínű az élete…
Mi az emberi érzékelés alapján ítéljük meg a tollazat jelentőségét, s kiderül, hogy egy egész világ vesz körül bennünket, melyet nem érzékelünk.
Az állatok mindenféle trükköt bevetnek, hogy kiderítsék: ki kicsoda. A sűrű erdőben a madarak a hangjuk alapján ismerik föl egymást. A dél-afrikai és namíbiai partok menti szigetek pingvinjei ujjlenyomathoz hasonlóan egyedi fekete foltot viselnek a mellükön. „Két kar, két láb és nagyjából-egészében egyforma arcok” – felelnék a pingvinek, ha megkérdeznénk őket, hogy milyen is vagyunk mi, emberek.
Az ember sem pusztán vizuális jeleket érzékel. Kiderült például, hogy a szagok is befolyásolják párválasztásunkat. Ezt az Átizzadt Pólós Kísérlettel lehet bebizonyítani.
Önkéntesek több napig hordtak egyetlen pólót anélkül, hogy zuhanyoztak volna. Aztán a kísérleti alanyoknak e pólók szaga alapján kellett megmondaniuk például azt, hogy mennyire vonzónak találják az adott személyt.
Az eredmények alapján azok szagát kedveljük jobban, akiknek tőlünk eltérőek a betegségekkel szembeni ellenállásban szerepet játszó génjeik. Valahogy megpróbáljuk kipótolni a genetikai rést: aki például ellenáll a mumpsznak, azt tudat alatt olyan párra vágyik, akit nem dönt le lábáról a kanyaró.
Ami még fontosabb: a világ érzékelésének több módja van, s ezek részben nem tudatosak. Meglehet, a tudomány még kideríti, hogy olyan párt választunk magunknak, aki az infravörös fényben csodaszép.