A dühvel kapcsolatos okfejtéseket többszáz oldalon keresztül lehetne boncolgatni, de most tömören foglaljuk össze, hogy mit kell tudnunk róla. Jobb is így, mert a lényegre kell koncentrálnunk, nem az apró részletekre.
Lényegében négy tévhit irányít bennünket, valahányszor dühbe gurulunk...
Az első: azt hisszük, hogy az emberek vagy a dolgok mérgesítenek fel. Nem igaz. Saját magunkat mérgesítjük fel, mert keserű gondolataink támadnak, és pillanatok alatt szétáramlanak a testünkben. Jobban tesszük, ha kerüljük a van gondolatokat és a vad lelkiállapotot. Hiszen tudjuk magunkról, hogy ugyanarra a problémára egyszer ingerültséggel és haraggal reagálunk, ám másszor nyugodtan is tudjuk fogadni. Ha tényleg maga a probléma lenne a dühünk kiváltója, akkor mindig ugyanúgy kiváltaná belőlünk. Szokjunk le arról, hogy az embereket vagy a dolgokat okoljuk a haragunkért, és máris megszabadulunk a haragunktól. Ez ilyen egyszerű. Nem könnyű eljutni idáig, de legalább világos a feladat.
A második gyakran elkövetett tévedés, ha akarunk valamit, azt feltétlenül meg is kell kapnunk. Nem igaz. Hát igen, jó is volna, ha mindent megkapnánk, amit csak akarunk, de ebből még nem következik, hogy csakugyan minden meg is kell kapnunk. Amikor elönt bennünket a düh, a vágyaink és kívánságaink ereje annyira felfokozódik, hogy akkor már nem is nevezhetők vágynak vagy kívánságnak. Átlényegülnek követeléssé. A dühöt pontosan akkor gerjesztjük magunkban, amikor az egészséges kívánságainkat átalakítjuk neurotikus követeléssé (miközben továbbra sem kapjuk meg, amit akarunk). Ha soha többé nem követelőzünk, soha nem leszünk dühösek.
Egyetlen kivételként akkor nem neurotikus és gyermeteg a dühöngés, amikor életveszély esete áll fenn. Pozitív akkor is, ha színleljük a dühöt annak érdekében, hogy valakit gyors és tétovázás nélküli cselekvésre késztessünk. Az első esetben azért hasznos a düh, mert ha például megtámadnak bennünket, akkor a dühtől hajtva jobban tudunk harcolni, illetve esetleg elijesztjük a támadót. A második eset olyan szituációkra vonatkozik, mint például ha ellentmondást nem tűrően rárivallunk egy gyermekre, hogy azonnal jöjjön vissza az úttestről, és ezzel megmentjük az életét.
A felnőtt dührohama semmiben sem különbözik a gyermek dührohamától. A gyermek azért dühöng, mert nem tud különbséget tenni az akarata és a szükségletei között. De hát a gyermek ettől gyermek, nem is várhatunk tőle mást.
Ha azonban egy felnőtt gurul dühbe, az már visszasüllyedés, mégpedig éppen a gyermek szintjére. Mindig olyankor szoktunk feldühödni, amikor azt mondjuk magunknak, hogy meg kell kapnunk mindent, amit akarunk. Ám mégiscsak felnőttek volnánk, nem pedig gyermekek. Nem kell megkapnunk mindent, amit akarunk – még akkor sem, ha jogos volna. Ha egy vitában nálunk van az igazság, az sem alap arra, hogy dühöngeni kezdjünk, mivel a vitapartner is dühös lehet, hiszen ő is szentül meg van győződve, hogy neki van igaza.
Ügyeljünk arra, hogy semmiképpen se uralkodjon el rajtunk az a gondolat, miszerint nem bírnánk ki, ha nem kapnánk meg, amit akarunk. Igenis ki fogjuk bírni. Ha nem bírnánk ki, belehalnánk; ha nem halunk bele, abból világos, hogy lám tényleg kibírjuk. Ilyen egyszerű ez. Mégis sokan azt hiszik, hogy nem bírnák elviselni a megaláztatást vagy a terrorizálást – aztán egy héttel később, az események megtörténte után szemmel láthatóan életben vannak. Kibírjuk bizony!
A dühöngő emberek harmadik tévedése szerint, ha egy ember valami rosszat művel, akkor az nyilván egy rossz ember. Nem igaz. Nem ítélhetünk meg egy embert az egész életében végrehajtott cselekedeteinek sokasága közül vaktában kiragadott egy vagy néhány cselekedete alapján még akkor sem, ha az kimondottan rossztett. Az emberek azért követnek el olykor negatív cselekedeteket, mert tévedésbe bonyolódnak, tudatlanok vagy zaklatottak, és nem pedig azért, mert gonoszak volnának. Ne tévesszük össze a cselekedet megítélését az egész személy megítélésével.
Megbocsátjuk az embereknek a rossz cselekedeteiket, de ez persze nem jelenti, hogy oda sem hederítünk a bunkók brutalitására vagy a nyafogók önzőségére. Az ilyen embereknek büntetésre van szükségük, mégpedig azért, hogy segítsünk nekik felszámolni a hibáikat.
A dühöngő emberek negyedik tévedése arról szól, hogy azt hiszik: ha a rossz emberekkel durván és kegyetlenül bánunk, attól majd megjavulnak. Nem igaz. Csak még jobban fogják gyűlölni a többi embert, még kevésbé akarnak majd megváltozni, és legfeljebb az érhetjük el, hogy alacsony önbecsülésű idegbetegekké válnak.
Gyermekek önértékelésére különösen pusztító hatással van, ha azt hallják, hogy ők buták, csúnyák vagy rosszak. Ezek a szavak annyira erőteljesen hatnak a gyermekekre, hogy a legtöbb felnőttől eltérően sehogyan sem tudják túltenni magukat rajta. Ha az anyjuk vagy az apjuk részéről ilyen támadás éri őket, az annyira letaglózó hatással van rájuk, hogy semmi más magyarázatot nem találnak rá, mint azt, hogy tényleg nagyon rossznak kell lenniük, mert különben miért bánnának így velük a szüleik. Elég szomorú.