2000 éve keringenek legendák titokzatos tengeri szörnyekről, amelyek egész hajókat húztak le a mélybe. Az óriási mélytengeri polipok azonban se nem szörnyetegek, se nem a fantázia szüleményei. De milyen nagyra nőhetnek valójában?
 |
| A MÉLYSÉG SZÖRNYETEGE A nagy csendes-óceáni óriáspolip 750 m-es mélységig, sziklaüregekben tanyázik. Karjainak fesztávolsága elérheti akár a 10 m-t is. |
A francia regényíró, Victor Hugo 1866-ban ilyennek írta le az óriáspolipot: „Szívós, mint a bőr, kemény, mint a kő, hideg, mint az éjszaka.” Elképzelte, mi történik, ha ez a szörnyű bestia tapadókorongokkal borított fogókarjával körbefonja és megeszi az embert. Victor Hugo fantáziáját rendkívüli mértékben foglalkoztatta a csendes-óceáni óriáspolip (Octopus dofleini) létezése, amelyről napjainkra kiderült, hogy viselkedésformája gyökeresen eltér attól, ahogy azt az író gondolta. Az állat méretét tekintve viszont nem voltak alaptalanok az elképzelései. Ami az óriáspolip nagyságát illeti, az eddig fellelt legpompásabb példány 9,5 m-es karfesztávolsággal és 272 kg-os súllyal dicsekedhetett.
Falánk óriások
A mélytengerekben élő óriáspolipok többsége azonban jóval kisebb és könnyebb az említett rekordpéldánynál: karfesztávolságuk ritkán éri el a 7,5 métert, súlyuk pedig a 4,5 kg-ot. Igaz, nem is olyan régen Új-Zéland partjai előtt egy súlyos sebesülésébe belepusztult 70 kg-os állat is egy halász hálójába akadt.
A föld legnagyobb polipfaja 750 m-es mélységig fordul elő. Az óriáspolipok főleg sziklaüregekben találnak menedéket, és innen vadásznak nyolc karjuk segítségével az előttük elúszó állatokra. Zsákmányuk főként egyéb tintahalakból, halakból és rákokból kerül ki. Ennél sokkal többet nem tudunk a viselkedésükről; az örök sötétségben élnek, a valódi mélytengerek kapujában, ami már nagyon megnehezíti a kutatásukat.
A polipok azonban nem az egyedüli óriások a tengerek mélyén, és nem is a legnagyobbak. Még impozánsabb testméretű rokonuk az óriáskalmár (Architeuthis), a 300-2000 m közötti mélységek lakója. Ezek a lábasfejűekhez tartozó kalmárok elérhetik a 22 m-es hosszúságot, súlyuk pedig több tonna is lehet.
Az ámbráscet, a halálos ellenség
A már említett, Új-Zéland partjainál kifogott óriáspolip méretei lenyűgözőek. Ám az óceánok mélyebb vizeiben honos Architeuthis-fajok ennél még nagyobbra is megnőhetnek. Erre a következtetésre jutottak a tengerbiológusok az ámbráscetek gyomrának vizsgálatakor. Úgy tűnik ugyanis, hogy az ámbráscetek az óriáskalmárok halálos ellenségei.
Habár még senki sem figyelhette meg közvetlenül ezeknek a kolosszusoknak a küzdelmét, az ámbráscetek bőrén lévő mély sebhelyek egyértelműen az Architeuthis szívókorongjának nyomait mutatják, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy ezek a gigászok időnként élethalálharcot vívnak egymással.
Mivel eddig még soha nem sikerült az óriáskalmár élő példányát kifogni, ennek megfelelően a róla alkotott ismereteink igencsak hiányosak. Annyit biztosan tudunk, hogy a hanglemez fogókorral és 50 cm-es átmérőjű szemekkel rendelkező óriáskalmár nagyon ravasz, de visszahúzódó állat.
Többek között e miatt is tartják a kutatók valószínűtlennek, hogy ezek az óriáskalmárok valóban hajókat támadtak volna meg, ahogy ezt korábban különböző hátborzongató történetekben gyakran mesélték. Teljesen kizárni ezt a lehetőséget azonban mégsem lehet. Ha ugyanis utódokat hoznak a világra, akkor a magasabb vízrétegekben is felbukkannak. Elképzelhető, hogy ilyenkor valóban megtámadják a kisebb hajókat, csónakokat, mivel azokat esetenként összetéveszthetik fenyegető ellenségeikkel az ámbráscetekkel.
A mélytengerek órisásainak nyomában
Érdekes az a mód, ahogy az ámbráscetek a tudósok segítségére lehetnek a mélytengeri kalmárok titkainak kutatásában. A washingtoni Smithsonian Intézet zoológusa, Clyde Roper 1997 tavaszán angol és amerikai kutatókollégáival együtt Új-Zélandtól délkeletre megpróbált néhány videokamerával felszerelt ámbráscetet küldeni az Architeuthis nyomába, hogy végre filmfelvételeket készíthessenek a rejtőzködő életmódot folytató állatokról. Habár a felvételeken egyetlen óriáskalmár sem szerepelt, a 800 m-es mélységből legalább egy kisebb rokona, az új-zélandi polip a kamerák elé került; rendkívül érdekes felvételek készültek erről a lábasfejűről.
2006-ban sikerült ez első videófelvételt elkészíteni az óriáskalmárrol, amikor azt vették filmre, hogy az nőstény világra hozza utódait. Érdekes mód ezt a felvételt is csak véletlenül sikerült megörökíteni, mivel a filmet készítő csoport, angolnákról készített dokumentumfilmet.