A kopár és félelmetes sziklapiramist jégkorszaki gleccserek faragták, csiszolták, és természeti erők barázdálták.
MERENGŐ HEGYOROM Az alpesi Matterhorn sziklamászók százainak jelentett kihívást. |
A 4477 m magas hegy egy felgyűrődött sziklatábla lenyűgöző maradványa, mely 50 millió évvel ezelőtt, az afrikai és európai kontinens összeütközésekor keletkezett földmozgások következtében emelkedett ki. Csúcsának ezt a jellegzetes alakját a jégkorszaki gleccsereknek köszönheti, amelyek óriási katlanokat (kör alakú mélyedéseket) vájtak ki körülötte. Horace Bénédict de Saussure svájci fizikus és geológus, aki korábban már megmászta a Mont Blanc-t, 1789-ben ugyancsak a Theodul-hágó felől szemlélve latolgatta, hogy meghódítja a Matterhornt. Véleményét néhány szóban így foglalta össze: „Szinte függőlegesen meredek oldalai, melyeken még a hó sem képes megtapadni, teljesen lehetetlenné teszik a feljutást.”
Megállapítására utóbb az angol Edward Whymper alaposan rácáfolt. Miután 1861 és 1863 között hét sikertelen kísérletet tett, hogy az olasz oldalról feljusson a csúcsra, 1865-ben, 25 éves korában elhatározta, hogy a svájci oldal felől próbálkozik. Kísérőjéül az ismert olasz hegyi vezetőt, Jean-Antoine Carrelt szándékozott felkérni, de Carrel már elígérkezett az olasz Alpesi Klubnak, mely szintén a Matterhorn meghódítását tűzte ki egyik legfontosabb céljául.
Ki ér előbb a csúcsra?
Whymper nem sokat habozott. A 18 éves Lord Francis Douglasszal együtt megnyerték tervüknek Peter Taugwaldnert, a jó nevű zermatti hegyi vezetőt, aki úgy vélte, hogy a Matterhorn gerince a svájci oldal felől a más látószög miatt a valóságosnál meredekebbnek tűnik. Az expedíció tagjai közé tartozott még Taugwaldner 22 éves fia, Peter, a 35 éves chamonix-e hegyi vezető, Michael Croz, a 37 éves Charles Hudson tiszteletes és a 19 esztendős Robert Hadow.
A csapat 1865. július 13-án hajnali fél hatkor indult útnak Zermattból. Jó iramban haladtak előre, majd 3350 m magasságban letáboroztak. Másnap, viszonylag meredek sziklamászást követően, délután 1 óra 40 perckor felértek a csúcsra. Onnan jól láthatták olasz versenytársaikat, akik még jó 300 m-rel alattuk haladtak. Belátva, hogy Whymperék megelőzték őket, az olaszok feladták a küzdelmet. A boldog csapat egy órát töltött el a csúcson. 1871-ben kiadott Barangolások az Alpokban című könyvében Whymper így számol be az eléjük táruló látványról: „Köröttünk halotti csönd, sehol egy felhő vagy ködfolt. A 80, sőt 160 km-es távolságban lévő hegyek határozott körvonalaikkal közelinek tűntek. Minden egyes részlet – gerinc és szirtfok, hó és gleccser – tökéletes élességgel látszott.”
VÉGZETES VISSZAÚT Doré metszete megörökíti a matterhorni 1865-ös katasztrófát. |
A TÚLÉLŐ Edward Whymper vezette az 1865-ös túrát. |
Így alakult ki a csúcs
A Matterhorn jellegzetes gúlaszerű csúcsa vagy orma, éles, csipkézett szélű hegygerincek (arêtes) találkozási pontja. Ezek a meredek gerincek akkor jöttek létre, amikor a sziklahegyből négy kör alakú medence, azaz cirkuszvölgy (más néven kárfülke vagy teknővölgy) maródott ki. A gúla oldallapjai közül három – az északi, a keleti és a déli – a cirkuszvölgy sajátos sima hátsó falának jellegzetes alakját őrzi. A meredek, töredezett nyugati oromfalon azonban semmi sem utal a cirkuszvölgy eredetének jellegére.
A cirkusz akkor alakul ki, amikor az egymást követő hóesések nagy mennyiségű havat halmoznak fel valamely hegyoldal védett mélyedésében. Az el nem olvadt hó a rárakodó újabb hórétegek súlya alatt évről évre keményebbre tömörül, majd jéggé válik. A környező szikla erodálódni kezd: fagy aprózza, jég mállasztja, olvadékvíz marja-vájja, és a meder egyre mélyül. Idővel a felülről növekvő nyomás a jeget oldalirányban kipréseli, s az a meder peremének legalacsonyabb pontján kibukik, és új gleccser formájában szétterül.