„Budapest, Budapest, Te Csodás…”

Elég egy szép, napsütéses délutánon a Lánchídról a budai Várra pillantani, vagy sötétedés után a Gellért-hegyről, netán a Halászbástyáról letekinteni a kivilágított városra, hogy megértsük, miért és mivel ejti rabul fővárosunk a hozzánk látogató idegent.

Budapest nemcsak a hidak, a fürdők, de a különleges közlekedési eszközök, a barlangok és a közeli túralehetőségek fővárosa is, amely sok-sok egyedi érdekességet kínál.


Az egyik legszebb fekvésű világváros

Kevés olyan metropoliszt találunk a világon, amelynek történelmi belvárosát egy széles, méltóságteljes folyó szeli át, és ezáltal a hegyvidéki és a sík városrészt egymás kontrasztjaként elválasztja. Az impozáns, történelmi jelentőségű épületekkel ékesített két partot arányosan elhelyezett, építészetileg műremek hidak kötik össze.

A Duna Budapest „főutcájának” is tekinthető. Észak-déli irányban 28 kilométer hosszan, átlagosan 350 méter szélességben és 340 centiméteres vízmélységgel folyik át a városon. A Gellért-hegynél a legkeskenyebb (285 m). Közrefogja a Margit-szigetet és hazánk legnagyobb szigetét, Csepelt, amelynek északi része a fővároshoz tartozik.

KISKIRÁLYLÁNY Marton László alkotása a külföldiek egyik
kedvenc fotótémája.

Fekvése mellett Budapest szépségét talán a belváros egységesnek ható, emberi léptékű, eklektikus képe, valamint romantikus és szecessziós épületei, sugaras-körutas, áttekinthető városszerkezete adja, háttérben a budai hegyekkel. Kedveltségéhez minden bizonnyal hozzájárul a városi élet lüktetése, izgalmassága, hangulata, és a külföldiek általában egybehangzó véleménye szerint nem kis mértékben az is, hogy a budapestiek nagyon vendégszeretők.


A barlangok városa

Nemigen találunk a világon nagyvárost ennyi barlanggal. A történelmi és múzeumnegyed (Várhegy) alatt meleg víz által kialakított, több mint 20 kilométeres barlanglabirintus húzódik, s a villanegyedekben (budai hegyek) is számos föld alatti üreg képződött. A Gellért-hegyi barlangot (sziklakápolna) is hévizek alakították ki.

A Pál-völgyi-cseppkőbarlangot (Szépvölgyi út 62.) 1904-ben fedezték fel. 13 kilométeres hosszából 500 méter látogatható az 50 perces, vezetett túra során. A benti hőmérséklet 10 Celsius-fok. Nagyságát tekintve idehaza csak az Aggteleki-karszt barlangjai előzik meg.

A Szomorú-fűz nevű alakzat a Pál-völgyi-barlangban

A Szemlőhegyi-aragonitbarlang (Pusztaszeri út 35.) feltárása 1930-ban kezdődött. A 2,2 kilométeres, 3 szintes képződmény látogatható, sőt, allergiaellenes barlangterápiás kezelés is folyik benne. A két fent említett barlang feltárása folyamatos, a Ferenc-, illetve József- és Mátyáshegyi-barlang még nem nyílt meg.

A várnegyedben (Úri u. 9.) a budavári labirintus természetes és mesterséges folyosókból álló járatrendszerének egy része várja a látogatókat. Itt sétálva jól érzékelhető, hogy a Várhegy belülről egy lyukakkal teli sajthoz hasonlítható.


A fürdők városa

A barlangok mellett a víz, mégpedig a gyógyhatású termálvíz is fontos természeti kincse fővárosunknak, nem véletlenül lett Aquincum a városrész névadója. A kelta eredetű, de a rómaiak, majd a magyarok által is átvett elnevezés jelentése „jó víz”.

A fürdőváros címet a Nemzetközi Balneológiai Társaságtól már 1934-ben elnyerte Budapest, és az sem véletlen, hogy az 1937-ben itt tartott kongresszusa után a Nemzetközi Fürdőszövetség Budapestet és a Gellért fürdőszállodát választotta méltó székhelyévé. Indoklásában utalt arra, hogy a gyógyvizei, orvosi felkészültsége és gyógyintézetei révén „egyetlen város sem tarthat igényt erre több joggal, mint Budapest”.

A főváros területén 118 forrásból és fúrt kútból naponta mintegy 30 ezer köbméter 26-75 Celsius-fokos hőmérsékletű termálvíz, azaz hévíz tör a felszínre. A Gellért, Széchenyi, Lukács és Rudas gyógyfürdőkben nappali kórházak is működnek, s ivókúrára alkalmas gyógyvizük is van.

Már a rómaiak is…

A barlangok meleg vizű forrásait már az ősember is használta. A keltákat követő rómaiak alatt (1-4. század) élte az itteni fürdőkultúra első fénykorát. A Flórián téri aluljáróból nyílik hazánk első, 18. században alapított múzeuma, a Fürdőmúzeum. A tárlat képet ad a római fürdőkultúráról, amelyre a tágas, világos csatornahálózatok és nem utolsósorban a padlófűtés volt jellemző.

Fürdőmúzeum

A gyógyvizekre épített kezdetlegesebb fürdőházakat, ispotályokat már II. András gyógyulást kereső keresztesei, a 15. században pedig urak és királyok (így Zsigmond és Mátyás) is használták. A Gellért-hegy és Rózsadomb Duna felé eső törésvonalában található ismert fürdőink a közhiedelemmel ellentétben már a török idők előtt működtek. Kivétel ez alól a Király fürdő, amely az egyedüli török alapítású ilyen intézmény (1565). Nevét nem uralkodóról, hanem egy 19. századi tulajdonosról kapta, aki német eredetű családi nevét Königről Királyra magyarosította.

Fürdőkultúránk második fénykora a 16-17. századra esik. A törökök fürdőházainkat pazar épületekkel – hamam, ilidzse – váltották fel. A fürdőélet jellegzetes török kupolás, zárt medencetérben, kényelmesen kialakított fürdőhelyiségekben folyt. A 19. század végétől divatba jött a finn eredetű, izzasztóhelyiségekkel, merülőfürdőkkel, szaunákkal jellemezhető fürdőkultúra, amely fokozatosan részévé vált a fürdőszolgáltatásoknak. A 20. század elejétől a Duna-parton is felvirágzott a szabadfürdő és a vízi élet kultusza.


Ritka természeti adottságok egy világvárosban

A barlangokon és hévizeken kívül egyéb különlegesékkel is dicsekedhet fővárosunk. Az egész világon ritkán fordul elő, hogy egy metropolisz területén mocsár található (Merzse-mocsár, XVII. kerület, Erdőkürt u. végén). A 269 hektáros vizes élőhely az átvonuló költöző madarak pihenőhelye. Kevesen ismerik, pedig igen szép és érdekes képződmény, amelyet érdemes felkeresni. De a Soroksári-Duna-ág úszólápja és a Sas-hegy is természetvédelmi terület, különleges állat- és növényvilággal.

MARGITSZIGET A Margitsziget északi csücskében kialakított hangulatos tó vizében aranyhalak is úszkálnak.

Az is unikumnak számít, hogy egy világváros középén, folyóágaktól körülölelt szigeten, 2,5 kilométeres hosszban húzódik egy olyan pihenő-, gyógy-, sport- és kultúrpark, mint a Margit-sziget, amely a 19. század közepe óta közterületként fogadja az idelátogatókat. Az sem megszokott, hogy egy nagyvárosban barlangászni, síelni vagy túrázni egyaránt lehet, s hogy ezek a helyszínek a városközpontból perceken belül, akár többféle tömegközlekedési eszközzel is elérhetők. Így például a Normafa (sí- és túraközpont) a 21-es busszal, a Libegővel vagy a Gyermekvasúttal egyaránt megközelíthető.


A tömegközlekedési eszközök sokféleségének városa

Aligha akad párja Budapestnek, ami a tömegközlekedési eszközök sokféleségét illeti. Bevezetésük idejében a „maguk műfajában” az elsők közé tartoztak a világon, és több igazi ritkaság is akad közöttük, amely nemcsak az 525 négyzetkilométernyi főváros közigazgatási területén belül, de azon kívül is közlekedik. A városligeti Közlekedési Múzeum, valamint a Tatai úti – interaktív programokat kínáló – „Füsti” (Magyar Vasúttörténeti Park) is értékes ritkaságnak számít.

Éjjel az omnibusz tetején…

1832-ben indult útjára az első tömegközlekedési eszköz, a ló vontatta omnibusz, amely csak 1898-ra szorult ki az utakról. Maga a szó latin összetétel, amelynek jelentése: omni – mindenkinek és bus – nak-nak, azaz: omnibusz – mindenkinek. A jármű kétszintes változatának emlékét egy mindmáig közismert dal is őrzi.

1846-ban az első vasúti sínpálya a Nyugati „indulóállomásról” Vác felé vezetett. 1866-ban az omnibusz vetélytársaként megjelent a sínen közlekedő lóvasút. 1870-től pedig újabb korabeli szenzációként a Várhegyre szállította az utasokat az eleinte gőzmeghajtású Sikló.

Alig négy évvel később, 1874-ben a világon harmadikként nálunk indult útjára a gőzmeghajtású fogaskerekű vasút, amely elősegítette a villákkal beépülő hegyvidék tömegközlekedését.
Micsoda évtizedek! 1887-ben próbaútjára indult az első villamos a Nyugati pályaudvar és a Király utca között, s egy esztendő múltán, 1888-ban megépítették az első HÉV-vonalat Soroksár felé.

A kontinens első kéregvasútja

Csupán újabb nyolc évnek kellett eltelnie, hogy a székesfőváros polgárai a „macskakövek alatt” is közlekedhessenek. 1896-ban az Andrássy út alatt üzembe helyezték a kontinens első kéregvasútját, mai nevén „földalattiját”, amelyet a világ föld alatti tömegközlekedésében csak a New York-i és a londoni járat előzött meg. A millenniumi (1884-96) földalattinak külön múzeuma is van, mégpedig a Deák téri aluljáróban.

1933-ban már trolibuszjárat is indult egy vonalon – a Vörösvári úton az Óbudai temetőbe –, de csak 1949-től, szovjet példa nyomán épült ki a hálózata és vált rendszeressé a trolibusz-közlekedés. Sztálin 70. születésnapjának tiszteletére a 70-es számot kapta az újonnan beindított vonal, és azóta is 7-essel kezdődő számot visel a legtöbb járat, amely a jelenlegi 14 fővárosi trolivonalon közlekedik.

1950-ban a Szabadság-hegyről a János-hegy felé indult az Úttörővasút első szerelvénye, amelyen a legjobban tanuló és közösségi életben is példaszerűen viselkedő kispajtások teljesítettek szolgálatot – a felnőtt vasutasok háttérirányításával. Napjainkban Gyermekvasút néven, 11 kilométeres, keskeny nyomtávú vonalon futnak a szerelvények, leküzdve a végállomások közti 235 méteres szintkülönbséget. A kiránduló ma is énekelheti: „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat.”

Felhőpálya és metró

1970-ben adták át Zugligetben a Libegő fantázianevű drótkötélpályás jármű völgyállomását. A pályázaton ez a magyaros elnevezés nyert, de más jelöltek mellett a Lebegő vagy a Felhőpálya név is esélyes volt a győzelemre. Az ülőkés drótpálya szintkülönbsége a több mint egy kilométeres úton a János-hegyig 262 méter, s egy irányban óránként 500 embert képes szállítani.

SIKLÓ Széchenyi István fia, Ödön kezdeményezésére épült fel
 1870-ben a budavári Sikló, amely azóta is kedvelt közlekedési
eszköze a budapestieknek és a turistáknak egyaránt.

Ugyancsak 1970-ben adták át a lassan, de folyamatosan bővülő metróhálózat első szakaszát Budapesten, jelenleg három vonalon szállítja az utasokat a metró.

Szárazföldi útvonalak mellett a – korábban rendszertelenül közlekedő – dunai kishajójárat is „besegít” a két part közti tömegközlekedésbe, bár a Dunán elsősorban a turistákat szállító, illetve a teherhajóké a fő szerep.