Ausztrália keleti partjai előtt olyan apró korallok, mint a kis képen látható agyvelő formájú korall, hozták létre a Föld leghatalmasabb építményét, egy zátonyokból, csatornákból, szigetekből, lagúnákból és homokpadokból álló csodálatos labirintust. A Nagy-korallzátony növekedése azonban nem volt mindig zavartalan, és ma sem az.
Parányi zátonyépítő szervezetek
James Cook kapitány (1728-1779) már hetek óta vitorlázott a szárazföld mentén, biztos távolságban Ausztrália felderítetlen keleti partjaitól, amikor 1770. június 11-én Endeavour nevű hajójával váratlanul zátonyra futott. A kor legendás hajósa csak ekkor döbbent rá, hogy nem is a nyílt tengeren hajózik, hanem egy óriási méretű zátonycsatornában. Cook a világ legnagyobb korallzátony-együttesét fedezte fel, amely 2000 km hosszan és 300 km szélességben terül el az ötödik kontinens előtt.
Amit azonban Cook és a kor természetbúvárai még nem tudtak, az a következő: a Nagy-korallzátony, amely kb. 2900 zátony monumentális egyesüléséből jött létre, a lehető legparányibb építőmesterek, milliméteres és centiméteres méretű korallpolipok műve.
Falánkság és termékenység: a korallok együttműködése
A korallpolipok felépítése igen egyszerű, lényegében egyetlen emésztést szolgáló nagy üregből állnak – ezért a biológusok űrbelűeknek nevezik őket. A Nagy-korallzátonyban 400 különféle kemény és lány korallfajta él – zátonyépítésre azonban kizárólag a szirt- vagy zátonyépítő korallok képesek, csak ezeknek van ugyanis mészvázuk, amely a zátonyok építőanyagául szolgál. A külső mészváz kis kehelyhez hasonlítható, amelybe a polip napközben többnyire visszahúzódik, éjszaka azonban előmerészkedik, hogy tapogatóival a vízben lebegő planktonokra vadásszon. Amikor elpusztul, meszes váza a zátony újabb apró építőköve lesz.
Egy zátony kialakulásához töméntelen sok korall szükséges. A zátony kétféle módon növekedhet. Az ún. bimbózás során egyszerűen új állatkák új vázakkal épülnek a korallkolóniához. Mindegyik korallfajta a saját építési tervét követi, amely optimálisan figyelembe veszi a környezeti feltételeket. Némelyek aprócska legyezőket alkotnak, míg mások, amelyek erősebb hullámverésnek vannak kitéve, tömött agancsformában terjeszkednek, vagy a mélyebb vízben lenyűgöző méretű gombaszerű alakzatokat vesznek fel.
 |
| Korallpolip |
Ám csupán bimbózással soha nem jöhetne létre másutt újabb koralltelep. Ezért az állatok ivarosan is képesek szaporodni: pontosan a novemberi telihold után minden polip lerakja petéit és kibocsátja magvait, amitől a környező víz meglehetősen zavarossá válik. A pete és a spermium találkozásából mozgékony lárva fejlődik, amely másutt is képes új kolóniát alapítani – feltéve persze azt a szerencsés körülményt, hogy nem végzi már előbb egy hal gyomrában.
Csak a trópusokon honos korallok képesek zátonyépítésre, és ezt is csupán szoros együttműködésben egy bizonyos zöldmoszattal, a zooxantellával. Ezek az egysejtűek befészkelik magukat a korallpolipok sejtfalába, ahol fotoszintézist végeznek. A moszatok és a korallok kicserélik anyagcseretermékeiket, ami mindkét fél előnyére szolgál. A zooxantellák többek között szénhidrátok formájában kellő energiával látják el a polipokat, hogy a tengervízben oldott kalciumból felépíthessék mészvázukat. Minél világosabb a telephelyük, annál több szénhidrátot adnak át a zooxantellák a gazdáiknak. Ezért a korallok leginkább közvetlenül a tengerszint alatt hozzák létre telepeiket, ahová még könnyedén beszűrődik a napfény, ám 80 m alatti mélységben már képtelenek megélni.
Ideális körülmények között a korallok rendkívül szorgalmas építőmesterek: egy szirt évente kb. 0,5-2,8 cm-rel növekszik. Az állatok azonban igen érzékenyen reagálnak a környezetváltozásra. Amennyiben például a vízhőmérséklet csak egy kicsit is megemelkedik, a zooxantellák „stesszhelyzetbe” kerülnek, és elhagyják a polipokat. Ennek következtében a korallok kifakulnak és elpusztulnak.
A korallszigetek ellensége
A korallok veszélyes ellensége a töviskoronás tengeri csillag (Acanthaster plancti) akár 80 centiméteresre is megnőhet. 1962 óta a korallszirteken háromszor szaporodtak el járványszerűen a töviskoronások, óriási pusztítást okozva. Élete során egyetlen töviskoronás egymilliárd petét rak le, és ha a lárvák túlélési esélyei csak néhány százalékkal javulnak is, máris milliókkal több tengeri csillag keletkezik. Az utóbbi években a folyókkal egyre több tápanyag – a civilizáció hulladéka – kerül a korallzátonyokba, amely kedvez a tengericsillag-lárvák elszaporodásának. A következmény: a kifejlett töviskoronás tengeri csillagok csapatostul esnek neki a korallpolipoknak.
Növekedés és pusztulás váltja egymást
A mai Nagy-korallzátony megközelítőleg 8000 éves lehet. Óriási korallmészkő talapzaton nyugszik, amelynek idősebb részei még kb. 600 000 évvel ezelőtt keletkeztek – geológiai mércével mérve ez elképesztően rövid időt jelent, és azt bizonyítja, hogy a növekedési körülmények akkortájt tartósan kedvezőek voltak.
Ausztrália keleti partjai előtt a korallok valóban optimális életkörülményeket találnak – elsősorban a tiszta, meleg és napfénytől bevilágított víz miatt, amelynek hőfoka 26-28 C között mozog. Ezenkívül a tenger magas só- és mésztartalma elengedhetetlen a korallok növekedéséhez. Mivel a sziklazátonyok környékén csak kevés folyó torkollik a tengerbe, a víz alig válik zavarossá, és viszonylag alacsony a tápanyag- és a károsanyag-tartalma is – ez a körülmény pedig gátolja a falán ellenségek elszaporodását.
A Kelet-ausztáliai-áramlás meleg tengervizet szállít a Csendes-óceán déli részéről Ausztrália keleti partjai felé, ennek köszönhetően a korallok még a hűvösebb dél irányba is terjeszkedhetnek. A közvetlenül a korallzátony előtt elterülő Korall-tenger mélyebb és hidegebb víztömegei viszont a szükséges kalcium-karbonátot szállítják ide. Az erős áramlás és a 3 m-t is meghaladó nagy árapálykülönbség gondoskodik arról, hogy a vizek alaposan összekeveredjenek.
 |
| A zátony tetején szívós, erős korallfajták élnek, amelyek apálykor képesek órákig is megélni a szárazon. |
A geológiai altalaj is jót tesz a zátonyok növekedésének. Ausztrália keleti partjának enyhén lejtő szárazföldi talapzatán több, a parttal párhuzamosan futó hegyhát található. A tengervíz szintje többször is erősen ingadozott, és azon időszakokban, amikor a tenger visszahúzódott, e hegyhátak mindegyike legalább egyszer közvetlenül a vízfelszín közelébe került, tökéletes lehetőséget biztosítva ezáltal a korallok megtelepedéséhez. A partvonal különösen a jégkorszakokban tolódott ki messze a tenger irányába, amikor a tengerszint akár 100 méterrel is alacsonyabb volt a mainál, és így létrejöhetett a napjainkban a parttól legtávolabbra eső korallzátonyok szövevénye. Eközben azonban a belső, szárazra került korallzátonyok elpusztultak.
A korallok a vízfelszín felé nőnek, hisz így juthatnak az éltető napfény közelébe. Amennyiben a tengerszint csak lassan emelkedik, folyamatosan épülhetnek a szirtek. Ám ha ez gyorsan történik, a korallok a fény hiányában elpusztulnak. De a felső koralltelepek sorsa akkor is megpecsételődik, ha a tengerszint süllyed, és a szirt teteje szárazra kerül.
 |
| A bohóchal zsákmányhalakat csalogat a ragadozó tengeri viaszrózsa bénító tapogatói közé. Mivel a rózsa mérge védelmező nyálkaréteggel vonja be, biztonságban lehet ellenségei elől. |
A Nagy-korallzátony legtevékenyebb területe a szárazföldi talapzat lejtőjén kialakult nagy sánczátony, amely az óriási lagúnát, vagyis a zátonycsatornát választja el a tengertől. A korallok sehol másutt nem végeznek olyan gyors építőmunkát, mint a zátonyok erős hullámverésnek kitett külső szegélyén. A lagúna belsejében itt-ott vízszintesen növekvő síkzátonyok jöttek létre. Amikor ezek középső részébe már nem jut be a tengervíz, a korallok elpusztulnak, és álatollok keletkeznek. (Az atollok a gyűrű alakban fejlődő korallzátonyok.) Ha sokáig szárazon maradnak, cay-nek nevezett korallszigetekké alakulnak. Feltöltődnek koralltörmelékkel, mésszel és homokkal, majd növények telepednek meg rajtuk. Végül a szárazföld, illetve a szigetek partvonalánál, a sekély vízben szegélyzátonyok növekednek.
Építkezés temérdek lakónak
A girbegurba szirtkolóiákban rendkívül színpompás, mesebeli tenger alatti világ fejlődött ki. Mendegyik zátonytípus az ökológiai rések tömkelegét kínálja, minden egyes lagúna, állóvíz és cay más-más rákoknak, kagylóknak, halaknak és moszatoknak ad otthont. A legkülönfélébb élőhelyekhez történt alkalmazkodás páratlan biológiai sokrétűséghez vezetett: a szirteken található 400 korallfajtán kívül kereken 4000 különböző kagyló és egyéb puhatestű, 1500 hal- és 23 tengeri emlősfaj él itt.