A Rotorua - Új-Zéland "Szagos" Vidéke

A gőz, a tűz és a pusztító vulkáni kitörések szokatlan és változatos földje páratlan szépségű a maga nemében.

A TERMÉSZET EREJE Ruppant méretű kráterek emlékeztetnek a Mt. Tarawerán arra a
kitörésre, amely 1886-ban szétszabdalta a vidéket.

Az újonnan érkezők orrát azonnal megcsapja az átható és mindent átitató záptojásszag, amely kis füstgomolyagokban szivárog fel az esőcsatornákból, az utak repedéseiből, a golfpályák átlagosnál mélyebb, sáros terepakadályaiból, sőt még a kertek virágágyásaiból is. A rotoruaiak, akik már belefáradtak annak elmagyarázásába, hogy ez nem más, mint a kén-hidrogén szaga, a vulkáni tevékenység „lehelete”, csupán annyit mondanak: „Sebaj, pár nap múlva észre sem fogják venni.” És igazuk van.

Mindenesetre a kellemetlen illatért sok minden kárpótol. Amióta a maorik a XIV. században Polinéziából jövet elözönlötték a mai Új-Zélandot, a Rotorua térsége lett az arawa törzsek nagy csoportjának otthona. Akárcsak később az európaiak, ők is megszerették a Rotoruai-tó körül elhelyezkedő, hegységekkel övezett tavak sorát. A vizek bővelkedtek tápláló halakban, a különböző fajta vadon élő szárnyasok gazdag zsákmányt kínáltak, a talaj termékeny és állandóan meleg volt. A legcsodálatosabbak mégis a források voltak, amelyek nemcsak a mosakodáshoz, hanem a főzéshez is eléggé meleg vizet szolgáltattak. Körülöttük a gejzírek időről időre forró vízsugarakat lövelltek szerteszét magasan az égbe.

Rotoruai-tó

A Rotoruai-tó partján épült modern turistaközpont ugyanezeknek a csodáknak köszönheti a virágzását, bár a hátrányát is látja annak, hogy az Északi-sziget nagy részén keresztülhúzódó, meglehetősen kiszámíthatatlan Taupo-fennsík vulkáni zónájának a közepén fekszik. Az ember lába alatt gyakran fenyegetően morajlik és gőzölög a föld, bár a fenyegetést ritkán váltja be. Közvetlenül az üdülőhely központja mellett azonban olyan látványosság található, mint a Gejzír-sík, a hét működő gejzírjével.

Amikor a talajban lévő vizet az alul húzódó megolvadt kőzetek sűrített gőzzé hevítik, a gejzírek forró vízoszlopokat lövellnek fel. A leglátványosabb a Prince of Wales Feathers nevű hármas gejzír, amely közel 12 m magasra szökik. Általában ez az előjátéka Új-Zéland jelenlegi legnagyobb gejzírje, a vizét nemritkán 30-40 m-re lövellő Pohutu kitörésének, ami azt sugallja, hogy a kettő valamilyen kapcsolatban áll egymással a föld alatt. A közelben fortyogó iszaptócsák láthatók, amelyek bugyognak, kiloccsannak és állandóan változó, lassú mozgású formákban egyesülnek.



Innen nagyjából 24 km-re-délkeletre fekszik Waiotapu, amelynek Lady Knox nevű gejzírjét egy vascső beillesztésével késztetik még nagyobb magasság elérésére. A naponta beletöltött szappanpehely-adag szappanhabszökőkutat hoz létre, amely egészen a fák tetejéig lövell.

Jóval kevésbé vidám hely a Wiamangu-völgy, be nem hegedt krátereivel és bugyogó pocsolyáival. A völgyön túl fekszik a Tarawera- és a Rotomahana-tó. Ezek felett függött egykor a híres rózsaszín és fehér terasz, mint két elbűvölő kovadísz.

1886. június 10-én kora reggel tűntek el a föld színéről, amikor a közeli Mt. Tarawera több mint 160 km-nyire elhallatszó dörrenésével hirtelen szétrobbant, és a Rotomahana-tó mélyén hatalmas sár- és gőzoszlop jelent meg. A borzasztó erejű robbanás nemcsak a teraszokat semmisítette meg, hanem betemetett három falut is, 155 ember halálát okozva.

INGYENES FŰTŐANYAG Ezen a múlt századi fényképen maori nők egy hév-
forrás vizében főzik ebédjüket Rotorua közelében.

A természeti csapás igen sok emléket hagyott maga után. Akár egy óriás lábnyoma a mély hóban, kráterekkel tarkított szakadék tátong közel 20 km hosszan a Mt. Tarawerán, és a megnagyobbodott  Rotomahana-tó feletti sziklák szünet nélkül gőzölögnek. Az egyik betemetett falut, Te Wairoát kiásták és a látogatók mint mini Pompejit tekinthetik meg.