Harcias nőkről szóló beszámolókat ismerünk Kínából, Egyiptomból, Észak- és Nyugat-Afrikából. Sok érv szól amellett, hogy a vad természetű hölgylovasok valóban léteztek – mégpedig a Fekete-tengernél.
Egy évben csak egyszer alacsonyodtak le odáig, hogy férfiakkal találkozzanak: tavasszal két hónapon át hátat fordítottak a harcias létnek, és férfiakkal háltak, hogy gondoskodjanak utódaikról. Ám a kérdés, hogy eközben éreztek-e szerelmet és szenvedélyt, éppoly rejtélyes és tisztázatlan, mint a harcra kész, halálra szánt asszonyok, a görög mitológiából ismert amazonok puszta létezése.
Mindenesetre, amennyiben léteztek, egészen naivan bizonyosan nem lehettek a hölgyek. A legenda szerint Nagy Sándort egy szép tavaszi napon egy gyönyörű és előkelő hölgy kereste fel, kíséretében 300 másik leánnyal, és kertelés nélkül közölte az uralkodóval, hogy gyermeket akar tőle, bár az igazat megvallva Sándort kissé alacsonynak és túlontúl soványnak találta.
A nem mindennapi királynő
Félhold alakú pajzsa, fedetlen és lapos keble azt mutatta, hogy ő más, mint a többi királynő. Thalestrisről van szó, a legendás fekete-tengeri amazonok vezéréről. Ami ezután következett, az lehet, hogy pusztán egyes férfiak szexuális képzelgéseinek szüleménye, ám a római történetíró, Curtius Rufus Nagy Sándor életrajzában 400 évvel később ekképp írt róla: 14 napig tartó féktelen szexuális orgia vette kezdetét, amelyen 300 leány és Nagy Sándor legjobb harcosai vettek részt. Táncoltak, ittak és „szeretkeztek a sötétben, ki-ki azzal, akit talált”.
Ha egy ilyen tivornya után fiú utódok jöttek a világra, jó esetben apjukhoz vitték, rosszabb esetben azonban megölték és megcsonkították őket. A leányokat ellenben örömmel fogadták. Már gyermekkoruktól fogva harcosnak szánták őket, ezért a jobb mellüket kiégették. Ennek praktikus oka volt: így a kebel utóbb nem zavarta őket az új megfeszítése közben, és a pajzsot is könnyebben tudták tartani.
Beszámolók sokasága
Valószínű azonban, hogy az amazonok már Nagy Sándor idejében is legfeljebb a legendák világában létezhettek hiszen ha éltek is egyáltalán valaha, akkor az már sokkal korábban, a történelem előtti időkben lehetett. A harcias nők emlékét legendák, városnevek, érmék és műemlékek őrizték meg.
Kínában, Egyiptomban, Észak- és Nyugat-Afrikában egyaránt maradtak fenn beszámolók harcoló nőkről, ám sehol sem találtak olyan sok és részletes leírást, mint a görögöknél, akiknek nyelvéből alighanem maga az amazon szó is származik (a-mazos = mell nélküli). Ez annak köszönhető, hogy a lóháton harcoló nők a görögök szomszédságában éltek, bár az egyáltalán nem mondható el róluk, hogy jó szomszédi viszonyra törekedtek volna.
 |
| AMAZON A HARCBAN Az amazonok legendás élete különösen a férfiak fantáziáját izgatta évezredeken át. 1912-ben a híres müncheni festő, Franz von Stuck (1836-1928) ilyennek képzelt egy kentaurral harcoló amazont. (Fára festett olaj, magángyűjtemény) |
Athén fenyegetése
A harcias nők seregei állítólag ötször fenyegették Athént. A város végül legyőzte az amazonokat, a diadal napját pedig ünnepnappá nyilvánították, csakúgy, mint a perzsák felett aratott győzelmük időpontját. A fekete-tengeri amazonok birodalma a Kr. e. 2. évezredben feltehetőleg a Fekete-tengertől a mai Törökország földközi-tengeri partjaiig terjedt.
Az utolsó nagy összeütközésre a trójai háborúban került sor, Kr. e. 1200 körül. Az amazonok királynőjük, Pentheszileia vezérletével a „Thermodon partjaitól” (a folyó mai neve „Terme Cay”) érkeztek „szépen, fénylően és harciasan”, hogy Trója oldalán harcba induljanak Athén ellen. Állati dühvel vetették bele magukat a csatába, és egyik férfit a másik után kaszabolták le. A trójai férfiak hősiességébe vetett hit csaknem megingott, amikor azok alig tudták visszatartani felbőszült asszonyaikat attól, hogy maguk is fegyvert ragadjanak.
Úgy tűnt, hogy a szerencse az athéniak ellen fordul – egészen addig, amíg Akhilleusz közbe nem lépett: halálosan megsebesítette Pentheszileiát. Miután azonban levette róla az aranysisakot, egyetlen pillanat alatt beleszeretett a szépséges haldoklóba. Mérhetetlen fájdalmat érzett, hogy szerelmét megölte.
Ez a történet jelenti az alapját annak, hogy a görögök, és később a rómaiak számára Pentheszileia a halált is legyőző szerelem szimbólumává vált. Kr. e. 600 után a halálos párviadalt, a haldokló Pentheszileiát és a gyászoló Akhilleuszt ábrázoló képek jelennek meg a görög vázákon és domborműveken.
Pentheszileia halálát követően a fekete-tengeri amazonok eltűntek a Kaukázusban, és keveredtek a szkíták lovas népével, legalábbis ezt állítja a görög történetíró, Hérodotosz (Kr. e. 490-425).
Második trója?
A történészek az amazonokról szóló legendákat mint történeti zagyvaságot minduntalan elutasították, hiszen egy „nők vezette állam” a patriarchális társadalom számára egyszerűen elképzelhetetlen volt. E vélemények mindenesetre ellentmondanak a régészeti leletek. A Fekete-tenger környékén és Ukrajnában talált sírokban teljes vértezetben, fegyvereikkel, köztük dupla élű szekercével eltemetett nő tetemekre bukkantak.
Egyszer talán alaposabb kutatásokat is végeznek majd a Thermodon torkolatnál, Észak-Törökországban, és fellelik a fekete-tengeri amazonok egyik fő támaszpontját. Végtére maga Trója is történeti legendának számított, amíg Heinrich Schliemann 1870-ben ásatásokat nem kezdett a Dardanelláknál.