A Ruwenzori-Hegylánc

Ezek az Egyenlítőnél magasodó, hófödte csúcsok jelenthették valamikor a régi görögök számára a „Hold hegyei”-t.

Íme, a lefátyolozott csoda: a Kelet-Afrikában található Ruwenzori – más néven a „Hold hegyei”. Ragyogó csúcsait szinte állandóan felhőtakaró borítja, s csak ha az irányát változtató szél nagy ritkán fellebbenti a párafüggönyt, akkor bukkannak elő a hósipkás ormok teljes pompájukban.

A felfedező, Henry Morton Stanley – aki felkutatta az eltűnt Livingstone-t – 1888-ban érkezett a hegylánchoz, amelyről európai utazó feljegyzést addig nem adott. Leírta, hogy az év 300 napján a csúcsokon makacsul felhők ültek, de ha felszakadoztak, a látvány lélegzetelállító volt. „Egyik orom a másik után bukkant elő az éjfekete felhők alól – írta –, míg végül a hatalmas és csodálatos havas gerinc… felé fordult minden szem és minden figyelem.”

ZÚGÓ VIZEK A Ruwenzoriról vízesések ömlenek a mélybe. A híres görög geográfus,
Ptolemaiosz úgy hitte, itt ered a Nílus. Ebben tévedett, de a hegylánc pontosan ott van,
ahol az ő térképe jelzi.

Ruwenzori annyit jelent: „esőcsináló”. Ezt a bantu nevet Stanley adta az Egyenlítőtől alig 48 km-nyire fekvő, csillogó, havas hegyláncnak. Az 50 km széles, sziklás masszívumban, amely 150 km hosszan húzódik Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán, öt különálló tömb különböztethető meg; völgyeikben gleccserek araszolnak lefelé. A Mt. Stanley egyik orma, a Margherita 1120 m magas.

Elsőként Abruzzi hercege, az olasz Luigi di Savoia jutott fel a két legmagasabb csúcsra, ő térképezte föl és fényképezte le a hegyeket 1906-ban. Ám már sokkal régebben is sejtettek valamit e hegység létezéséről. Görög geográfusok már Kr. e. a IV. században emlegettek valamely rejtélyes hegyeket, amelyeknek az esőzéskor és hóolvadáskor lezúduló vizei a Nílus forrását táplálták. Arisztotelész beszélt egy Közép-Afrikában található „ezüsthegyről”, Ptolemaiosz pedig a „Hold hegyei”-ként emlegette őket. Mai feltételezések szerint ez utóbbiak a Ruwenzorival azonosak.


Szikrázó Sziklák

Mikor felszáll a köd és eltűnnek a felhők, a csúcsok olyan földöntúli fényben ragyognak, ami nem csupán a hónak tulajdonítható. Maga a szikla szikrázik, mert a gránitréteget csillámpala borítja; ezt a csillogó, durva szemcsés kőzetanyagot a hő és a nagy erejű földmozgások alakították ki. A Ruwenzori keletkezésekor a Közép-afrikai- árokban egy hatalmas földtömb emelkedett az ég felé és billent meg. Az esemény alig tízmillió éve játszódott le, ami a földtörténetben csekély idő, s ez a viszonylagos fiatalság magyarázza a hegylánc éles, csipkézett rajzolatát.

Afrikai Hósipkák A Mt. Stanley északkeleti lejtőjén, az Irene-tavak körül a növényzet
messze fölkúszik a magasba. A hó azonban megakadályozhatja, hogy az óriási aggófű
levelei bezáródjanak.

A legcsodálatosabb látványt a Ruwenzorin talán mégis a különleges növényzet nyújtja, amely kísérteties és valószerűtlen hangulatot kölcsönöz a hegyoldalaknak.

Az időjárásnak nagy szerepe van a „látványtervezésben”. A 2700 m-ig is leereszkedő felhők páradússá teszik a levegőt. A csapadékos hónapban, novemberben akár 510 mm eső is eshet.

Az állandó ködös párában gazdagon burjánzik a növényzet. Mindenütt nedves gombaszag terjeng, a sziklákat szivacsos moha borítja, és szüntelenül csöpög a víz. A lobéliák lenyűgözőek. Az ismerős, kerti lobéliák rokonai, a Lobelia wollastonii és a Lobelia bequaertii fajok itt háromszoros embermagasságba nőnek, s a jukka leveléhez hasonlatos, dárdaszerű tüskéket bocsátanak ki. Az aggófűfélék (senecio) telefonpózna-magasságig kúsznak fel, s egyes hangafélék elérik a 12 m-t.

Lobelia

Ilyen különlegességek közepette nem meglepő, hogy babonák övezik ezt az egyenlítői mesevilágot. A helyi banande nép régi hiedelme, hogy a Ruwenzori szellemeknek ad otthont, amelyek a sziklákat görgetnek azokra, akik földjüket háborgatni merészelik. Nemrégiben egy természettudós azt tapasztalta, hogy az óriási, tüskés lobéliákat teherhordói nemhogy vinni, de még megérinteni sem voltak hajlandóak, nehogy nyomban szörnyethaljanak. A ritkán előforduló háromszarvú kaméleont, az itteni erdők egyik legfurább lakóját – Chamaeleo jacksonii – sem érintenék meg a helybeliek a világ minden kincséért sem. A félelmetes külsejű hüllőfélét, amelynek a homlokából három szarv mered előre, balszerencse okozójának tartják, s ezért elkerülik.

NEKTÁRMADÁR A nagyjából rigó méretű malachit nektármadár hosszú, csőszerű
nyelvével szívja ki a nektárt a hatalmas lobéliákból.

Vannak azonban más állatok is. A malachitnektármadár csőszerű nyelvével szívja ki a nektárt a hatalmas lobéliákból. A fekete-fehér kolobuszmajmok a magas ágakon tanyáznak, levelekkel táplálkoznak, s ritkán ereszkednek le a földre. A leopárdok szinte egészen a hóhatárig becserkészik az erdőt. A legkülönlegesebb lény a szirtiborz, amely a nyúlra hasonlít, de úgy sivalkodik, mint egy tengerimalac – pedig egyikkel sem áll rokonságban. Ennek a borznak karmos mancs helyett pataszerű körmei vannak, s minden más állattal szemben leginkább az elefánttal áll rokonságban. A szirtiborz az egyetlen patás állat, amely képes fára mászni: tapadókorongként működő nedves és rugalmas talpával ugyanis jól meg tud kapaszkodni. Elefántok is felkeresik a Ruwenzorit – igaz, csak a hegyek lábáig. Súlyos lépteikkel a sekély mocsarakban és lápokban, a sűrű nádasokban és a papiruszsás között járkálnak, mintha csak e furcsa hegyi királyság határőrei lennének.