Fej, hát, idegek: milliók szenvednek látszólag megmagyarázhatatlan fájdalmaktól. Új módszerek azonban segítséget nyújthatnak.
E történet a ritka esetek közé tartozik. Egy nőt éveken át, több műtétet követően is iszonyatos testi fájdalmak gyötörtek, amelyek újra meg újra kórházi ápolásra kényszerítették. Egy napon azonban a páciensek epilepsziás rohama volt a kórházban – és krónikus fájdalmait ettől kezdve mintha elfújta volna a szél. Ezzel együtt a beteg hölgy egyáltalán nem volt képes visszaemlékezni a klinikán töltött utolsó 12 hónapra. Minderről a Harvard Medical School kutatói számoltak be.
Ehhez hasonló jelenséget az orvostudomány történetében eddig egyetlen alkalommal jegyeztek fel kutatók. Ez az újabb eset azonban kijelölheti az utat a neurológusok számára a jövő fájdalomcsökkentő terápiának kutatásában. A roham ugyanis nyilvánvalóan teljesen kitörölte a páciens fájdalomemlékezetét. Ha ez egyszer megtörténhet, elméletileg más krónikus fájdalmaktól szenvedő páciensek esetében is működhet a folyamat.
Ez a tény pedig sok, visszatérő fájdalmat elviselni kényszerülő ember számára adhat reményt. E fájdalmak akkor számítanak krónikusnak, ha három hónapnál hosszabb ideig fennállnak. Ha pedig egy akut, nem megfelelően kezelt fájdalomérzet rögzül az emlékezetben, szinte lehetetlen kitörölni onnan. Ilyenkor maga a fájdalom válik betegséggé.
A fájdalom számos formáját már a kezdetektől opioiddal kezelik. Gyulladáscsökkentőket ezzel szemben csak rövid ideig és kis dózisban kapnak a páciensek. A kezelésekhez emellett az agy fájdalomcsillapító mechanizmusait felpörgető eljárások is tartoznak. A fájdalomérzet ugyanis az agyban jön létre, és csak ott aktiválódik a hozzávetőleg tíz agyi régiót átfogó „fájdalommátrix”, amely az érzékelésünk részévé teszi a fájdalomérzetet.
A biofeedback elnevezésű eljárás az agy fájdalmát tompító folyamatait célozó eljárások egyike: egy készülék, a páciens testére rögzített érzékelők segítségével felméri például az izmok tónusát, vagy egy adott terület vérellátását. Számítógéppel aztán képekké és hangokká alakítják ezeket a jeleket. Amennyiben megváltoznak a mutatók, a páciens ezt hagyományos érzékeivel is észlelheti, és megtanulhatja irányítani testét, fájdalmaik érzékelését.
A migrénes betegek például azt gyakorolják, hogyan szűkítsék számottevően ereik átmérőjét, kizárólag képzeletük felhasználásával: egyesek képzeletben citromba harapnak, mások gondolatban jégkockát helyeznek halántékukra. E módszereket először a képernyő segítségével sajátítják el, majd később a készülék nélkül, önállóan gyakorolják.
Hasonló módon, csak a biofeedback-készülék nélkül működnek az úgynevezett fakírmódszerek is. Ezek során a páciens például zúgó harangként képzeli maga elé a fájdalmat, p maga a templomtoronyban áll. Majd leereszkedik a lépcsőn, és ahogy távolodik a harangtól, lassan a fájdalom is alábbhagy.
Sok fájdalommal küzdő páciens már attól is megkönnyebbül és motiváltnak érzi magát, ha szenvedéseinek okát láthatóvá teszik számára. A tudósok elsősorban a fejfájás esetében azonosítottak speciális agyi központokat. A különösen nehezen kezelhető klaszter-fejfájást például a hipotalamusz váltja ki.
Ez a felismerés néhány év alatt új, célirányos terápia kidolgozását tette lehetővé. A legújabb tanulmányok szerint a „hipotalamusz mélyagyi stimulációja” a páciensek 50-60 százalékánál kapcsolja ki a fejfájást. Az eljárás azonban egyelőre tesztelési időszakban tart, invazív jellegű, vagyis az orvosok egy elektródát ültetnek a páciens hipotalamuszába, hogy elektromos ingerekkel irányítsák az ott található idegsejteket.
Ez a módszer egyébként nagyon hasonlít a fájdalmaitól epilepsziás roham által megszabadult beteg esetéhez. Ezért a Harvard Medical School szakemberei más fájdalommal küzdő páciensek esetében is javasolták az elektrosokk-terápia tesztelését. Vagy ott van például az enyhébb elektromos kezelés, a transzkraniális egyenáramstimuláció, amelyet a göttingeni egyetem orvosai jelenleg egy nagyszabású, migrénes, illetve krónikus fájdalmaktól szenvedő betegek részvételével zajló tanulmány keretében ellenőriznek.
A leghatékonyabbnak mindenesetre a különböző lehetőségek együttese bizonyul. Egy bevezető programhoz a fájdalomterapeuták olyan szenvedő betegeket toboroznak, akik hátfájdalmaik miatt legalább négy hétig munkaképtelenek voltak. A 4-8 hétig tartó program keretein belül a kísérleti személyek hetente három alkalommal, többórás, gyógyszeres, fizio-, pszicho- és viselkedésterápiának vetik alá magukat. Az összetett terápiákat követően a résztvevők 93 százaléka ismét el tudta látni a munkáját. A szokványos kezelést követően ez az arány mindössze 39 százalék.
Biztos pontként pedig bármikor el lehet futni a fájdalmak elől. A hosszútávfutás során ugyanis bizonyított, hogy a fájdalomcsillapításért felelős agyi területeken endorfinok szabadulnak fel. A kocogás tehát nemcsak boldogságérzetet okozhat – hanem néha a fájdalmat is elűzheti.
E történet a ritka esetek közé tartozik. Egy nőt éveken át, több műtétet követően is iszonyatos testi fájdalmak gyötörtek, amelyek újra meg újra kórházi ápolásra kényszerítették. Egy napon azonban a páciensek epilepsziás rohama volt a kórházban – és krónikus fájdalmait ettől kezdve mintha elfújta volna a szél. Ezzel együtt a beteg hölgy egyáltalán nem volt képes visszaemlékezni a klinikán töltött utolsó 12 hónapra. Minderről a Harvard Medical School kutatói számoltak be.
Ehhez hasonló jelenséget az orvostudomány történetében eddig egyetlen alkalommal jegyeztek fel kutatók. Ez az újabb eset azonban kijelölheti az utat a neurológusok számára a jövő fájdalomcsökkentő terápiának kutatásában. A roham ugyanis nyilvánvalóan teljesen kitörölte a páciens fájdalomemlékezetét. Ha ez egyszer megtörténhet, elméletileg más krónikus fájdalmaktól szenvedő páciensek esetében is működhet a folyamat.
Ez a tény pedig sok, visszatérő fájdalmat elviselni kényszerülő ember számára adhat reményt. E fájdalmak akkor számítanak krónikusnak, ha három hónapnál hosszabb ideig fennállnak. Ha pedig egy akut, nem megfelelően kezelt fájdalomérzet rögzül az emlékezetben, szinte lehetetlen kitörölni onnan. Ilyenkor maga a fájdalom válik betegséggé.
A fájdalom számos formáját már a kezdetektől opioiddal kezelik. Gyulladáscsökkentőket ezzel szemben csak rövid ideig és kis dózisban kapnak a páciensek. A kezelésekhez emellett az agy fájdalomcsillapító mechanizmusait felpörgető eljárások is tartoznak. A fájdalomérzet ugyanis az agyban jön létre, és csak ott aktiválódik a hozzávetőleg tíz agyi régiót átfogó „fájdalommátrix”, amely az érzékelésünk részévé teszi a fájdalomérzetet.
A biofeedback elnevezésű eljárás az agy fájdalmát tompító folyamatait célozó eljárások egyike: egy készülék, a páciens testére rögzített érzékelők segítségével felméri például az izmok tónusát, vagy egy adott terület vérellátását. Számítógéppel aztán képekké és hangokká alakítják ezeket a jeleket. Amennyiben megváltoznak a mutatók, a páciens ezt hagyományos érzékeivel is észlelheti, és megtanulhatja irányítani testét, fájdalmaik érzékelését.
A migrénes betegek például azt gyakorolják, hogyan szűkítsék számottevően ereik átmérőjét, kizárólag képzeletük felhasználásával: egyesek képzeletben citromba harapnak, mások gondolatban jégkockát helyeznek halántékukra. E módszereket először a képernyő segítségével sajátítják el, majd később a készülék nélkül, önállóan gyakorolják.
Hasonló módon, csak a biofeedback-készülék nélkül működnek az úgynevezett fakírmódszerek is. Ezek során a páciens például zúgó harangként képzeli maga elé a fájdalmat, p maga a templomtoronyban áll. Majd leereszkedik a lépcsőn, és ahogy távolodik a harangtól, lassan a fájdalom is alábbhagy.
 |
| A fakírok képesek a fájdalmat ellazulással kikapcsolni |
Ez a felismerés néhány év alatt új, célirányos terápia kidolgozását tette lehetővé. A legújabb tanulmányok szerint a „hipotalamusz mélyagyi stimulációja” a páciensek 50-60 százalékánál kapcsolja ki a fejfájást. Az eljárás azonban egyelőre tesztelési időszakban tart, invazív jellegű, vagyis az orvosok egy elektródát ültetnek a páciens hipotalamuszába, hogy elektromos ingerekkel irányítsák az ott található idegsejteket.
Ez a módszer egyébként nagyon hasonlít a fájdalmaitól epilepsziás roham által megszabadult beteg esetéhez. Ezért a Harvard Medical School szakemberei más fájdalommal küzdő páciensek esetében is javasolták az elektrosokk-terápia tesztelését. Vagy ott van például az enyhébb elektromos kezelés, a transzkraniális egyenáramstimuláció, amelyet a göttingeni egyetem orvosai jelenleg egy nagyszabású, migrénes, illetve krónikus fájdalmaktól szenvedő betegek részvételével zajló tanulmány keretében ellenőriznek.
A leghatékonyabbnak mindenesetre a különböző lehetőségek együttese bizonyul. Egy bevezető programhoz a fájdalomterapeuták olyan szenvedő betegeket toboroznak, akik hátfájdalmaik miatt legalább négy hétig munkaképtelenek voltak. A 4-8 hétig tartó program keretein belül a kísérleti személyek hetente három alkalommal, többórás, gyógyszeres, fizio-, pszicho- és viselkedésterápiának vetik alá magukat. Az összetett terápiákat követően a résztvevők 93 százaléka ismét el tudta látni a munkáját. A szokványos kezelést követően ez az arány mindössze 39 százalék.
Biztos pontként pedig bármikor el lehet futni a fájdalmak elől. A hosszútávfutás során ugyanis bizonyított, hogy a fájdalomcsillapításért felelős agyi területeken endorfinok szabadulnak fel. A kocogás tehát nemcsak boldogságérzetet okozhat – hanem néha a fájdalmat is elűzheti.