A homok, a só és a napszítta száraz fű vidéke a világ egyik legfigyelemreméltóbb népének ad biztos otthont.
Közvetlenül Dél-Afrika északnyugati régiójának szürke, kavicsos síkságain túl a talaj enyhén lejteni kezd, s a szemlélő elé tárul a természet egyik időtlen remekműve: a barackszínű homoksivatag ősi tengere, amely mintha örökkön-örökké hullámzana…
Ez a Kalahári, a világ legnagyobb egybefüggő homoksivataga, amelyet nem tagolnak köves-kavicsos részek, mint a Szaharát.
A hatalmasságában lenyűgöző szépségű, ősi kultúrák nyomait őrző és hangulatát idéző Kalahári szinte Botswana egész területét elfoglalja; nyugat felé benyúlik Namíbiába, majd észak felé terjeszkedve áthúzódik Angolába, Zambiába és Zimbabwéba.
Az itt élő népek Kgalagadinak, vagyis „vadonnak” nevezik. A vidék olyan óriási, áthatolhatatlan és zárt, hogy rég letűnt civilizációk emlékét is érintetlenül megőrizte. A világ legősibb népének, a busmannak az otthona és vadászterülete ez a homokos vidék. E nép lényegében ugyanúgy él, ahogy 25 ezer évvel ezelőtt. A perzselő hőséghez, a víz hiányához s az élelem szűkösségéhez való elképesztő alkalmazkodóképességük révén tudtak fönnmaradni itt, ahol más menthetetlenül elpusztulnának.
Bár ma már csupán 1000 busman él a Kalahári vadonjában őseik örökül hagyták ránk sziklafestményeiket, amelyek az egész régióban fellelhetők a szabadon álló sziklákon vagy a barlangokban. A Kalahári északnyugati végében fekvő Tsodilo hegyek csipkézett sziklái és barlangjai nem kevesebb mint 2750 alkotást őriznek mintegy 200 helyszínen. Keletkezésük a Kr. e. VIII. évezredtől a Kr. u. XV. századik terjedő időszakra tehető. Témáik az egyszerű, geometrikus ábráktól az állatok – főként antilopok – és emberek csoportjait ábrázoló kompozíciókig terjednek.
A busmanok közül sokan a sivatag déli részén éltek, ahol négy ősrégi, kiszáradt vádi, a Molopo, a Kuruman, a Nossob és az Auob kígyóznak homokos sírjuk felé, amely elnyeli őket, még mielőtt elérnék az Orange folyót. E fantommedrek mentén a természet hullámzó dűnéket formázott, amelyeket a homokszemcsék vas-oxid tartalma rézszínűre és vörösre fest. A perzselő hőségben a bozontos farkú rókamanguszta és a többi, földbe vájt lyukban élő állat csak azért jön ki a vackából, hogy élelmet keressen, miközben állandóan résen kell lenniük, nehogy a magasból a ragadozó madarak – pl. a sasok -, a földről pedig a kobrák rájuk támadjanak. A kardszarvú, a dél-afrikai és más antilopok, így az impalák a hosszú szálú füvet legelik a dűnék között, ahol a hőmérséklet, a nyár közepén gyakran meghaladja az 50 C-t.
A Kalahári a világ egyik Pazar emlékműve, amely a tűz, a víz, a szél és a homok különleges erejéről tanúskodik. Körülbelül 65 millió évvel ezelőtt erős mozgások rengették meg a Földet, s vulkáni lávafolyamok árasztották el Dél-Afrika közepét. Ez a kilökődő tengernyi láva, amely helyenként eléri a 8 km-nyi vastagságot, magas hegygerinceket és mély folyóvölgyeket hozott létre.
Aztán több mint 50 millió éven át a szél és az eső fokozatosan legyalulta a tarajos látképet, a hegyek lekoptak, a völgyek agyaggal és kaviccsal teltek meg. Végül a tengerpart felől fújó szél tömérdek homokot lerakva kialakította a mai, sok színben pompázó síkságot, amelynek délnyugati részén homokdűnék húzódnak.
A Kalahári szárazságát a hideg Benguela-áramlás okozza, amely az Antarktisz felől jön, s Afrika déli részét nyugatról kerüli meg. A jeges tengervíz lehűti az uralkodó szeleket, s azok hidegen nem tudnak annyi nedvességet felvenni, amennyi elég lenne az esőképződéshez a beljebb eső vidékeken.
Az augusztusi és szeptemberi száraz időszakban a Kalaháriban szinte teljesen eltűnik minden felszíni vízforrás, és megkezdődik a létért folytatott heves küzdelem. A sivatag középső és déli részén élő busmanok a kiszárad folyómedrek alján ásnak le, s strucctojás héjába gyűjtik az ott talált vizet. Amikor a föld alatti vízkészletek is elapadnak, a busmanok az elejtett antilopok gyomortartalmából vonják ki a nedvességet. A camma nevű dinnye szintén vízforrás, a busmanok akár 3 kg-t is megesznek belőle egy nap. Ha nagy ritkán eső esik, nádszálon át szívják föl a sziklák és fák üregeiben, odvaiban megülő vizet.
Nagy vándorlások
Szárazsága ellenére a Kalahári hatalmas és változatos állatvilág otthona; nem kevesebb mint 46, a sakálnál nagyobb emlősfaj barangol az óriási síkságokon és a kiterjedt füves legelőkön.
Alig egy évszázaddal ezelőtt kardszarvú antilopcsordák – számukat 50 ezer és több millió közöttire becsülték – tömeges vándorlásba kezdtek a Kalahárin át. Az egyik vonuló csorda olyan hatalmas volt, hogy 210 km hosszú „menetoszlopot” alkotva húzódott, amelynek szélessége 21 km volt.
Még ma is vonulnak karszarvú antilopcsordák a Nossob és az Auob vádijaiban, nyomukban magasra száll az aranyló por. A meder partján, a tüskés fák és bozótok jótékony árnyékában oroszlánfalkák heverésznek, várják az éjszakát, hogy vadászatra induljanak.
Az erős felépítésű karszarvú antilop úgy is életben marad, ha csak ritkán iszik vizet. Ezt annak a természetadta „légkondicionálójának” köszönheti, amely a testhőmérsékletét szabályozza.
A rekkenő nappali hőségben az antilop ki- és belégzésével gyorsan áramoltatja a levegőt, amely a vérerek bonyolult rendszerén halad át, miközben lehűti az agyba áramló vért. Ugyanakkor az állat testhőmérséklete megemelkedhet – így elmarad az izzadás, és mindez jelentős vízmegtakarítással jár.
Összhangban a Kalahárival
A nomád, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató busmanok egykoron Dél-Afrika nagy részét benépesítették. A bantu nyelvű népek időszámításunk kezdetén meginduló nagy expanziója azonban jelenlegi területükre, a Kalahári-medencébe szorította őket vissza. Ma már csak mintegy 70 ezren maradtak, s közülük is csak kevesebb mint 2000 ember él pusztán vadászatból, gyűjtögetésből.
E sivataglakók talán a világ legjobb környezetvédői. Hisznek abban, hogy ha a környezetüket kizsákmányolják, kihívják maguk ellen a Legfelsőbb Lény haragját.
Ezért a busmanok csak annyi vadat ejtenek el és annyi élelmet gyűjtenek be, amennyi életben maradásukhoz szükséges. A közép-afrikai pigmeusokhoz hasonló termetű busmanok bőre fakósárga, arcuk lapos. Specifikusan, anatómiailag alkalmazkodtak a sivatagi élethez. Egyes busmanoknál (rendszerint nőknél) a szervezet zsírtartalékai a far tájékára összpontosulnak (zsírfarúság) – ez az „éléskamrájá”-juk, itt „raktározzák” el a bőség idején elfogyasztott nagy mennyiségű élelmet.
A nők és a gyerekek idejük nagy részét nedvességet tartalmazó növények és fogyasztható kis állatók begyűjtésével töltik. Egy busman gyerek 200 különféle növényt tud megkülönböztetni és megnevezni.
Közvetlenül Dél-Afrika északnyugati régiójának szürke, kavicsos síkságain túl a talaj enyhén lejteni kezd, s a szemlélő elé tárul a természet egyik időtlen remekműve: a barackszínű homoksivatag ősi tengere, amely mintha örökkön-örökké hullámzana…
Ez a Kalahári, a világ legnagyobb egybefüggő homoksivataga, amelyet nem tagolnak köves-kavicsos részek, mint a Szaharát.
A hatalmasságában lenyűgöző szépségű, ősi kultúrák nyomait őrző és hangulatát idéző Kalahári szinte Botswana egész területét elfoglalja; nyugat felé benyúlik Namíbiába, majd észak felé terjeszkedve áthúzódik Angolába, Zambiába és Zimbabwéba.
Az itt élő népek Kgalagadinak, vagyis „vadonnak” nevezik. A vidék olyan óriási, áthatolhatatlan és zárt, hogy rég letűnt civilizációk emlékét is érintetlenül megőrizte. A világ legősibb népének, a busmannak az otthona és vadászterülete ez a homokos vidék. E nép lényegében ugyanúgy él, ahogy 25 ezer évvel ezelőtt. A perzselő hőséghez, a víz hiányához s az élelem szűkösségéhez való elképesztő alkalmazkodóképességük révén tudtak fönnmaradni itt, ahol más menthetetlenül elpusztulnának.
Bár ma már csupán 1000 busman él a Kalahári vadonjában őseik örökül hagyták ránk sziklafestményeiket, amelyek az egész régióban fellelhetők a szabadon álló sziklákon vagy a barlangokban. A Kalahári északnyugati végében fekvő Tsodilo hegyek csipkézett sziklái és barlangjai nem kevesebb mint 2750 alkotást őriznek mintegy 200 helyszínen. Keletkezésük a Kr. e. VIII. évezredtől a Kr. u. XV. századik terjedő időszakra tehető. Témáik az egyszerű, geometrikus ábráktól az állatok – főként antilopok – és emberek csoportjait ábrázoló kompozíciókig terjednek.
 |
| KIVÉGZŐHELY A szomját csillapító vízilovat két oroszlán figyeli. Az efféle vízivóhellnél a ragadozók lecsapnak áldozatukra, amikor azok inni jönnek. |
A Kalahári a világ egyik Pazar emlékműve, amely a tűz, a víz, a szél és a homok különleges erejéről tanúskodik. Körülbelül 65 millió évvel ezelőtt erős mozgások rengették meg a Földet, s vulkáni lávafolyamok árasztották el Dél-Afrika közepét. Ez a kilökődő tengernyi láva, amely helyenként eléri a 8 km-nyi vastagságot, magas hegygerinceket és mély folyóvölgyeket hozott létre.
 |
| SIVATAGI VÁDI A Nossob folyó kiszáradt, homokos medre átkígyózik a Kalahárin. A dűnék között homok- lakó állatok lelnek otthonra. |
Aztán több mint 50 millió éven át a szél és az eső fokozatosan legyalulta a tarajos látképet, a hegyek lekoptak, a völgyek agyaggal és kaviccsal teltek meg. Végül a tengerpart felől fújó szél tömérdek homokot lerakva kialakította a mai, sok színben pompázó síkságot, amelynek délnyugati részén homokdűnék húzódnak.
A Kalahári szárazságát a hideg Benguela-áramlás okozza, amely az Antarktisz felől jön, s Afrika déli részét nyugatról kerüli meg. A jeges tengervíz lehűti az uralkodó szeleket, s azok hidegen nem tudnak annyi nedvességet felvenni, amennyi elég lenne az esőképződéshez a beljebb eső vidékeken.
Az augusztusi és szeptemberi száraz időszakban a Kalaháriban szinte teljesen eltűnik minden felszíni vízforrás, és megkezdődik a létért folytatott heves küzdelem. A sivatag középső és déli részén élő busmanok a kiszárad folyómedrek alján ásnak le, s strucctojás héjába gyűjtik az ott talált vizet. Amikor a föld alatti vízkészletek is elapadnak, a busmanok az elejtett antilopok gyomortartalmából vonják ki a nedvességet. A camma nevű dinnye szintén vízforrás, a busmanok akár 3 kg-t is megesznek belőle egy nap. Ha nagy ritkán eső esik, nádszálon át szívják föl a sziklák és fák üregeiben, odvaiban megülő vizet.
Nagy vándorlások
Szárazsága ellenére a Kalahári hatalmas és változatos állatvilág otthona; nem kevesebb mint 46, a sakálnál nagyobb emlősfaj barangol az óriási síkságokon és a kiterjedt füves legelőkön.
Alig egy évszázaddal ezelőtt kardszarvú antilopcsordák – számukat 50 ezer és több millió közöttire becsülték – tömeges vándorlásba kezdtek a Kalahárin át. Az egyik vonuló csorda olyan hatalmas volt, hogy 210 km hosszú „menetoszlopot” alkotva húzódott, amelynek szélessége 21 km volt.
Még ma is vonulnak karszarvú antilopcsordák a Nossob és az Auob vádijaiban, nyomukban magasra száll az aranyló por. A meder partján, a tüskés fák és bozótok jótékony árnyékában oroszlánfalkák heverésznek, várják az éjszakát, hogy vadászatra induljanak.
 |
| Legelő karszarvú antilopcsorda |
A rekkenő nappali hőségben az antilop ki- és belégzésével gyorsan áramoltatja a levegőt, amely a vérerek bonyolult rendszerén halad át, miközben lehűti az agyba áramló vért. Ugyanakkor az állat testhőmérséklete megemelkedhet – így elmarad az izzadás, és mindez jelentős vízmegtakarítással jár.
Összhangban a Kalahárival
A nomád, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató busmanok egykoron Dél-Afrika nagy részét benépesítették. A bantu nyelvű népek időszámításunk kezdetén meginduló nagy expanziója azonban jelenlegi területükre, a Kalahári-medencébe szorította őket vissza. Ma már csak mintegy 70 ezren maradtak, s közülük is csak kevesebb mint 2000 ember él pusztán vadászatból, gyűjtögetésből.
E sivataglakók talán a világ legjobb környezetvédői. Hisznek abban, hogy ha a környezetüket kizsákmányolják, kihívják maguk ellen a Legfelsőbb Lény haragját.
Ezért a busmanok csak annyi vadat ejtenek el és annyi élelmet gyűjtenek be, amennyi életben maradásukhoz szükséges. A közép-afrikai pigmeusokhoz hasonló termetű busmanok bőre fakósárga, arcuk lapos. Specifikusan, anatómiailag alkalmazkodtak a sivatagi élethez. Egyes busmanoknál (rendszerint nőknél) a szervezet zsírtartalékai a far tájékára összpontosulnak (zsírfarúság) – ez az „éléskamrájá”-juk, itt „raktározzák” el a bőség idején elfogyasztott nagy mennyiségű élelmet.
A nők és a gyerekek idejük nagy részét nedvességet tartalmazó növények és fogyasztható kis állatók begyűjtésével töltik. Egy busman gyerek 200 különféle növényt tud megkülönböztetni és megnevezni.