Egyes tudósok úgy vélik, hogy az ősidőkben Naprendszerünkben létezett egy tizedik bolygó is, melynek Phaeton volt a neve. Feltevésük egy régi görög legendával lehet kapcsolatos. Nos, ha valóban létezett, vajon mi történt ezzel a bolygóval? Kozmikus katasztrófa áldozatául esett? Vagy valami másról lehet szó?
A Phaetonról és halálos kirándulásról szóló legenda a mítoszok korába nyúlik vissza: Phaeton már ifjúként szorgalmasan gyakorolta a kocsihajtás tudományát, mivel isteni atyját, Hélioszt akarta utánozni, aki nap mint nap végighajtott szekerével az égbolton, és így gondoskodott az idő egyenletes múlásáról a Földön.
Ámde Epaphosz, Jupiter (Zeusz) egyik fia gúnyolta az ifjút, és kételkedett isteni származásában. Hogy véget vessen a rágalmazásoknak, Phaeton azt kérte apjától, hogy egy napig ő irányíthassa a Nap szekerét. Apja megtagadta kérését, mivel még nem találta elég felkészültnek a fiút, aki azonban egy óvatlan pillanatban ellopta a napszekeret. Ám amint a lovak észrevették, hogy nem gazdájuk tartja a lószerszámot, letértek az idő és tér jól megalkotott égi pályáiról. A Nap szekere túlságosan közel került egyes csillagképekhez, és olyan erősen felmelegítette azokat, hogy elhagyták az univerzumban kijelölt pályájukat.
Káosz a Földön
Phaeton ekkor a Föld felé menekült, ez viszont bolygónkon okozott hatalmas forróságot. A növény- és állatvilág elégett, a Föld lángok martalékává vált. Az istenek Jupiterhez fordultak segítségért, aki villámait a napszekérre hajította. Ekkor Phaeton elveszítette egyensúlyát, az Eridanusz folyóba zuhant és meghalt.
A Földön csak lassan újult meg az élet. Végül Jupiter kijavította a megrongált égboltot és földet, a fájdalomtól megtört Héliosz pedig kocsihajtóként ismét munkába állt.
Megzavart harmónia
A monda mellett már az antik szerzőkre is az a feltevés gyakorolta a legnagyobb hatást, miszerint egykor egy tüzes üstökös hullott a Földre, hatalmas katasztrófát okozva. Egyes csillagászok szerint hajdan egy nagybolygó – a Phaeton – keringett a Mars és a Jupiter pályája között. A térségben található aszteroidákat ennek feldarabolódásából származtatják. Szerintük a bolygó széthullását a Jupiter erős gravitációs hatása okozhatta. Ám ennek az eseménynek a Naprendszer nagyon korai időszakában, milliárd évekkel ezelőtt kellett bekövetkeznie. Mások szerint éppen a Jupiter zavaró hatása miatt az itt keringő anyag sohasem tudott nagyobb bolygótestté összeállni. Valószínűbb, hogy nekik van igazuk, és a Phaeton sohasem létezett.
Az első, akinek feltűnt, hogy a Naprendszerben egy „hézag” mutatkozik a bolygópályák között, a német csillagász, Johannes Kepler volt. Hitt abban, hogy Isten valamiféle geometriai elv szerint teremtette meg a világegyetemet. Megállapította, hogy a bolygók egymás közötti távolsága matematikai összefüggések szerint alakul. Ennek alapján 1596-ban kiadott „Misterium Cosmographicum”-ban megfogalmazta, hogy Mars és Jupiter között léteznie kell egy addig még fel nem fedezett bolygónak.
A rejtélyes hézag
Kepler és követői számára rejtély maradt a Mars és a Jupiter között tátongó űr, amelyet csak kisbolygók egy csoportja, a jelenlegi aszteroidaöv tölt ki.
Elképzelhető-e, hogy itt valaha egy bolygó keringett, mielőtt ismeretlen körülmények között felrobbant vagy darabjaira esett, óriási kőtömbökből álló romhalmazt hagyva maga után?
Egy másik érdekes csillagászati szabályszerűség is erre látszik utalni. Ez a Titius-Bode-féle sor. 1772-ben Johann Daniel Titius fogalmazta meg elsőként, hogy a bolygópályák méretei milyen szabályszerűség szerint növekszenek a Naptól való távolság függvényében. Ezt öntötte matematikai formába később Bode, a berlini csillagvizsgáló igazgatója. A Titius-Bode-féle matematikai összefüggésnek azonban nincs elfogadható égimechanikai magyarázata, a bolygópályák kialakulását a keringési idő rezonanciái határozzák meg. A Titius-Bode-féle számsor „véletlen” összefüggésben van a bolygópályák méretével, és ezek közül is csak a Naphoz közelebb keringőkre igaz. Az azonban kétségtelen, hogy a Mars és a Jupiter közötti távolság kétszer akkora, mint amekkora a szabályszerűség szerint lehetne. Hiányzik tehát egy bolygó, mint ahogy azt már Kepler is megállapította. Talán a Phaeton volt azt.
Hová tűnt a bolygó?
Nézzük csak meg ez a környéket kicsit alaposabban! Ha a Phaeton itt keringett 300-350 millió km-nyire a Naptól, akkor helyzete nem volt túl kedvező az élet kialakulása és fejlődése szempontjából. Annak az ökoszférának a szélén helyezkedett el ugyanis, amelyet a Naprendszerünk életzónájaként tartanak számon. A földihez hasonló evolúció csupán ezen a sávon belül lehetséges, ugyanis a Napnál ennél távolabb túlságosan hideg, közelebb pedig túlságosan meleg van. Ha létezett is valaha itt egy nagyobb méretű bolygó, bizony, elég mostoha állapotok uralkodhattak a felszínén.
Űrkatasztrófa?
Távcsővel szemlélve a Holdat, rengeteg krátert látunk a felszínén. Ezek hatalmas kozmikus bombázások nyomai: a Holdba csapódó meteorok, aszteroidák és üstökösök hozták létre őket. Hasonló a helyzet valamennyi szilárd felszínű bolygó esetében is. A Naprendszer keletkezését követően ugyanis nagyon sok törmelék keringett a bolygópályák között. Ezek csapódtak be a már kialakult nagyobb égitestekbe. Gigantikus ütközések is történhettek, valószínűleg egy ilyen esemény szakította ki Földünk testéből a Holdat, illetve zúzott szét nagyobb égitesteket. Talán a Phaeton is egy ilyen katasztrófa áldozata lett?
A Phaeton vagy valami más?
Vajon van-e valamiféle történelmi alapja a Phaetonról szóló legendának? Ma már tudjuk, hogy a Földet is érték kozmikus becsapódások, erről árulkodik a több mint 100 földi meteorkráter. A dinoszauruszok kihalását minden bizonnyal egy kisbolygó 65 millió évvel ezelőtti becsapódása okozta. De vajon az ember is szemtanúja lehetett-e hatalmas özönvizet és pusztulást okozó kozmikus katasztrófának? Nem kizárt, hogy igen, ám ez aligha lehetett a Phaeton egy darabkának becsapódása.
Alexander Tollman ausztrál geológus szerint kilenc és féle ezer évvel ezelőtt egy óriási üstökös hét részre szakadva csapódott bolygókba – szerencsére valamennyi darab az óceánokba hullott. A több 10 ezer km/óra sebességgel tengerbe zuhanó üstökösmagok mindent elsöprő, több kilométer magasságú hullámfalakat kelthettek, amelyek 100-150 km-es óránkénti sebességgel rontottak a partoknak. Talán ez az esemény az alapja az özönvíz legendájának, amely a világ minden népének tudatában máig él.
Sok megválaszolatlan kérdés
Sokan összefüggést vélnek felfedezni az Atlantisz elsüllyedése és a Phaeton pusztulása között. A tudomány számára mindkét történet a fantázia világába tartozik. A Phaetonról már volt szó, és kiderült, hogy ha egyáltalán létezett is valamikor, évmilliárdokkal ezelőtt már darabjaira hullott. Emberek, de állatok sem léteztek még akkor. Az Atlantisz legendája szintén sok titkot rejthet. Egyiptomi és görög forrásokból merítve először Platón írt róla a Timaiosz és Krition című dialógusaiban. A hatalmas sziget valahol Héraklész oszlopaitól, azaz Gibraltártól nyugatra helyezkedett el. Nagy tudású és igen gazdag nép élt rajta. A legenda szerint földrengés és szökőár közeperre egyetlen éjszaka alatt elsüllyedt. Az igazság az, hogy mind a mai napig semmiféle tárgyi bizonyíték nem került elő, amely igazolni tudná létezését. Az óceánfenék domborzatának vizsgálata és a geofizikai mérések sem mutatják jelét, hogy ebben a térségben egykor szárazföld létezett volna.
Ha valahol mégis el akarjuk helyezni az ősi Atlantiszt, akkor valószínűleg a Földközi-tengerben kell keresnünk. Újabb elméletek szerint Thíra (a mai Szantorin) vulkanikus szigetcsoport lehetett. Időszámításunk előtt mintegy másfél ezer évvel a tengerből kiemelkedő hatalmas vulkán felrobbant, elpusztítva a szigetet, illetve a Földközi-tenger partján élő legtöbb kultúrát.
A bolygókat alakító természeti katasztrófák nem ritkák. Földünket kb. 50 ezer éveként éri egy-egy nagyobb meteor becsapódása, mintegy 150-200 évenként következik be vulkáni katasztrófa, de példul pusztító tengeri szökőárak, a vízfelszín alatti földrengések által kiváltott cunamik néhány évenként rendszeresen lecsapnak a halászfalvakra, főleg Ázsiai keleti partjainál.
Hol találhatunk még életet a Földön kívül?
Talán nem a Föld az egyetlen égitest, amelyen az élet valamikor megszületett. Száz-kétszáz évvel ezelőtt még a bolygók többségét lakottnak hitték. Gondoljunk csak a Mars-csatornákra! Sokáig úgy hitték, hogy ezek az intelligens Mars lakók mérnöki tevékenységének eredményei. Később a megfigyelések tökéletesedésével kiderült, hogy csillagász elődeink optikai csalódás áldozataivá váltak: Mars-csatornák nem léteznek! Ma a tudósok úgy vélik, hogy a Mars mostoha felszíni viszonyai mellett az élet valamiféle egyszerű, primitív formában létezhet a bolygón.
Vénusz-lakók támadására sem kell számítanunk. A Földünknél valamivel kisebb bolygó soha fel nem szakadó felhőzete alatt pokoli világ rejtőzik. A felszínen kb. 500 C hőmérséklet és a földinél 90-szer nagyobb nyomás uralkodik.
A Holdon nincs sem levegő, sem víz, ami köztudomásúlag az élet két nélkülözhetetlen feltétele.
Viszont rendkívül sok víz található a Jupiter holdjának az Europának a jeges felszíne alatt. Talán itt, talán a Szaturnusz legnagyobb holdja, a Titán felszínén bukkanhatunk egyszer élőlényekre. Ez néhány éven belül kiderülhet, hiszen űrszondák kutatják ezeket az égitesteket.
 |
| Rubens így festette meg a halálos zuhanást Peter Paul Rubens (1577-1640) a Phaeton le- zuhanása című olajfestményén mutatja be, hogyan veszíti el Héliosz napisten sarja az uralmát az apjától lopott napszekér felett, és zuhan a halálba. |
Ámde Epaphosz, Jupiter (Zeusz) egyik fia gúnyolta az ifjút, és kételkedett isteni származásában. Hogy véget vessen a rágalmazásoknak, Phaeton azt kérte apjától, hogy egy napig ő irányíthassa a Nap szekerét. Apja megtagadta kérését, mivel még nem találta elég felkészültnek a fiút, aki azonban egy óvatlan pillanatban ellopta a napszekeret. Ám amint a lovak észrevették, hogy nem gazdájuk tartja a lószerszámot, letértek az idő és tér jól megalkotott égi pályáiról. A Nap szekere túlságosan közel került egyes csillagképekhez, és olyan erősen felmelegítette azokat, hogy elhagyták az univerzumban kijelölt pályájukat.
Káosz a Földön
Phaeton ekkor a Föld felé menekült, ez viszont bolygónkon okozott hatalmas forróságot. A növény- és állatvilág elégett, a Föld lángok martalékává vált. Az istenek Jupiterhez fordultak segítségért, aki villámait a napszekérre hajította. Ekkor Phaeton elveszítette egyensúlyát, az Eridanusz folyóba zuhant és meghalt.
A Földön csak lassan újult meg az élet. Végül Jupiter kijavította a megrongált égboltot és földet, a fájdalomtól megtört Héliosz pedig kocsihajtóként ismét munkába állt.
Megzavart harmónia
A monda mellett már az antik szerzőkre is az a feltevés gyakorolta a legnagyobb hatást, miszerint egykor egy tüzes üstökös hullott a Földre, hatalmas katasztrófát okozva. Egyes csillagászok szerint hajdan egy nagybolygó – a Phaeton – keringett a Mars és a Jupiter pályája között. A térségben található aszteroidákat ennek feldarabolódásából származtatják. Szerintük a bolygó széthullását a Jupiter erős gravitációs hatása okozhatta. Ám ennek az eseménynek a Naprendszer nagyon korai időszakában, milliárd évekkel ezelőtt kellett bekövetkeznie. Mások szerint éppen a Jupiter zavaró hatása miatt az itt keringő anyag sohasem tudott nagyobb bolygótestté összeállni. Valószínűbb, hogy nekik van igazuk, és a Phaeton sohasem létezett.
 |
| A Naprendszer |
A rejtélyes hézag
Kepler és követői számára rejtély maradt a Mars és a Jupiter között tátongó űr, amelyet csak kisbolygók egy csoportja, a jelenlegi aszteroidaöv tölt ki.
Elképzelhető-e, hogy itt valaha egy bolygó keringett, mielőtt ismeretlen körülmények között felrobbant vagy darabjaira esett, óriási kőtömbökből álló romhalmazt hagyva maga után?
Egy másik érdekes csillagászati szabályszerűség is erre látszik utalni. Ez a Titius-Bode-féle sor. 1772-ben Johann Daniel Titius fogalmazta meg elsőként, hogy a bolygópályák méretei milyen szabályszerűség szerint növekszenek a Naptól való távolság függvényében. Ezt öntötte matematikai formába később Bode, a berlini csillagvizsgáló igazgatója. A Titius-Bode-féle matematikai összefüggésnek azonban nincs elfogadható égimechanikai magyarázata, a bolygópályák kialakulását a keringési idő rezonanciái határozzák meg. A Titius-Bode-féle számsor „véletlen” összefüggésben van a bolygópályák méretével, és ezek közül is csak a Naphoz közelebb keringőkre igaz. Az azonban kétségtelen, hogy a Mars és a Jupiter közötti távolság kétszer akkora, mint amekkora a szabályszerűség szerint lehetne. Hiányzik tehát egy bolygó, mint ahogy azt már Kepler is megállapította. Talán a Phaeton volt azt.
Hová tűnt a bolygó?
Nézzük csak meg ez a környéket kicsit alaposabban! Ha a Phaeton itt keringett 300-350 millió km-nyire a Naptól, akkor helyzete nem volt túl kedvező az élet kialakulása és fejlődése szempontjából. Annak az ökoszférának a szélén helyezkedett el ugyanis, amelyet a Naprendszerünk életzónájaként tartanak számon. A földihez hasonló evolúció csupán ezen a sávon belül lehetséges, ugyanis a Napnál ennél távolabb túlságosan hideg, közelebb pedig túlságosan meleg van. Ha létezett is valaha itt egy nagyobb méretű bolygó, bizony, elég mostoha állapotok uralkodhattak a felszínén.
Űrkatasztrófa?
Távcsővel szemlélve a Holdat, rengeteg krátert látunk a felszínén. Ezek hatalmas kozmikus bombázások nyomai: a Holdba csapódó meteorok, aszteroidák és üstökösök hozták létre őket. Hasonló a helyzet valamennyi szilárd felszínű bolygó esetében is. A Naprendszer keletkezését követően ugyanis nagyon sok törmelék keringett a bolygópályák között. Ezek csapódtak be a már kialakult nagyobb égitestekbe. Gigantikus ütközések is történhettek, valószínűleg egy ilyen esemény szakította ki Földünk testéből a Holdat, illetve zúzott szét nagyobb égitesteket. Talán a Phaeton is egy ilyen katasztrófa áldozata lett?
A Phaeton vagy valami más?
Vajon van-e valamiféle történelmi alapja a Phaetonról szóló legendának? Ma már tudjuk, hogy a Földet is érték kozmikus becsapódások, erről árulkodik a több mint 100 földi meteorkráter. A dinoszauruszok kihalását minden bizonnyal egy kisbolygó 65 millió évvel ezelőtti becsapódása okozta. De vajon az ember is szemtanúja lehetett-e hatalmas özönvizet és pusztulást okozó kozmikus katasztrófának? Nem kizárt, hogy igen, ám ez aligha lehetett a Phaeton egy darabkának becsapódása.
 |
| Johannes Kepler II. Rudolf császárnál Az előző évezred egyik leghíresebb csillagásza Johannes Kepler volt (1571-1630). Megállapította, hogy a bolygók szabályszerű távol- ságokra keringenek egymástól. A Mars és a Jupiter közötti hézag azonban nem illett bele elképezlése. |
Alexander Tollman ausztrál geológus szerint kilenc és féle ezer évvel ezelőtt egy óriási üstökös hét részre szakadva csapódott bolygókba – szerencsére valamennyi darab az óceánokba hullott. A több 10 ezer km/óra sebességgel tengerbe zuhanó üstökösmagok mindent elsöprő, több kilométer magasságú hullámfalakat kelthettek, amelyek 100-150 km-es óránkénti sebességgel rontottak a partoknak. Talán ez az esemény az alapja az özönvíz legendájának, amely a világ minden népének tudatában máig él.
Sok megválaszolatlan kérdés
Sokan összefüggést vélnek felfedezni az Atlantisz elsüllyedése és a Phaeton pusztulása között. A tudomány számára mindkét történet a fantázia világába tartozik. A Phaetonról már volt szó, és kiderült, hogy ha egyáltalán létezett is valamikor, évmilliárdokkal ezelőtt már darabjaira hullott. Emberek, de állatok sem léteztek még akkor. Az Atlantisz legendája szintén sok titkot rejthet. Egyiptomi és görög forrásokból merítve először Platón írt róla a Timaiosz és Krition című dialógusaiban. A hatalmas sziget valahol Héraklész oszlopaitól, azaz Gibraltártól nyugatra helyezkedett el. Nagy tudású és igen gazdag nép élt rajta. A legenda szerint földrengés és szökőár közeperre egyetlen éjszaka alatt elsüllyedt. Az igazság az, hogy mind a mai napig semmiféle tárgyi bizonyíték nem került elő, amely igazolni tudná létezését. Az óceánfenék domborzatának vizsgálata és a geofizikai mérések sem mutatják jelét, hogy ebben a térségben egykor szárazföld létezett volna.
Ha valahol mégis el akarjuk helyezni az ősi Atlantiszt, akkor valószínűleg a Földközi-tengerben kell keresnünk. Újabb elméletek szerint Thíra (a mai Szantorin) vulkanikus szigetcsoport lehetett. Időszámításunk előtt mintegy másfél ezer évvel a tengerből kiemelkedő hatalmas vulkán felrobbant, elpusztítva a szigetet, illetve a Földközi-tenger partján élő legtöbb kultúrát.
A bolygókat alakító természeti katasztrófák nem ritkák. Földünket kb. 50 ezer éveként éri egy-egy nagyobb meteor becsapódása, mintegy 150-200 évenként következik be vulkáni katasztrófa, de példul pusztító tengeri szökőárak, a vízfelszín alatti földrengések által kiváltott cunamik néhány évenként rendszeresen lecsapnak a halászfalvakra, főleg Ázsiai keleti partjainál.
Hol találhatunk még életet a Földön kívül?
Talán nem a Föld az egyetlen égitest, amelyen az élet valamikor megszületett. Száz-kétszáz évvel ezelőtt még a bolygók többségét lakottnak hitték. Gondoljunk csak a Mars-csatornákra! Sokáig úgy hitték, hogy ezek az intelligens Mars lakók mérnöki tevékenységének eredményei. Később a megfigyelések tökéletesedésével kiderült, hogy csillagász elődeink optikai csalódás áldozataivá váltak: Mars-csatornák nem léteznek! Ma a tudósok úgy vélik, hogy a Mars mostoha felszíni viszonyai mellett az élet valamiféle egyszerű, primitív formában létezhet a bolygón.
 |
| A középpontban a Nap, körülötte a kilenc bolygó (bentről kifelé): Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó. |
A Holdon nincs sem levegő, sem víz, ami köztudomásúlag az élet két nélkülözhetetlen feltétele.
Viszont rendkívül sok víz található a Jupiter holdjának az Europának a jeges felszíne alatt. Talán itt, talán a Szaturnusz legnagyobb holdja, a Titán felszínén bukkanhatunk egyszer élőlényekre. Ez néhány éven belül kiderülhet, hiszen űrszondák kutatják ezeket az égitesteket.
Ez a cikk egy badarság! Senki ne tanuljon meg semmit ebből a cikkből! Vagy tudatlanságból magyaráz félre, vagy tudatosan. Az előző még megbocsátható, az utolsó viszont már nem.
VálaszTörlésAmennyiben egy szaiszi papi bölcs, a görög Phaethon monda-t Szolónak magyarázza (Szólon kr.e 638-kr.e.559-ig élt, és a hét görög bölcs egyike,) és Föld körül keringő testekről beszél, badarság, akkor valóban badarság a cikk. Azonban kr.e 600 körül vagyunk, amikor a görögök, és a monda történései már túlmutatnak a lapos Föld elméleten, akkor talán jobban át kellene gondolni, azt hiszem
VálaszTörlés