A régi görögök Kalliszté – vagyis a „Legszebb” – néven emlegették Korzikát. A földközi-tengeri szigetre látogatók manapság is áradoznak a festői hegységről, az illatos macchiáról és az idillikus hangulatú öblökről. Ám a tömérdek sziklavár, a vízbe fulladt völgyek és a kivájt gránitsziklák a nyugati parton viharos múltra engednek következtetni.
Kontinensek rabságában
Korzika a maga 8681 négyzetkilométeres területével – Szicília, Szardínia és Ciprus után – a Földközi-tenger negyedik legnagyobb szigete. Nagy részét hegyek borítják, körülbelül kétharmadát egy ősi kristályos masszívum alkotja, amely egy északnyugat-délkeleti tengely mentén osztja ketté a szigetet. Ennek húsz 2000 m fölé nyúló csúcsa van. Közülük a legmagasabb a Monte Cinto, amely a sziget északnyugati részén 2706 m magasra emelkedik a tőle mindössze 25 km-re lévő Földközi-tenger fölé. A vidék igen zord errefelé, a tájkép jellegzetességei az élénk színű gránitsziklák. A hegyek párhuzamos vonulatai erősen lejtenek nyugat felé, ahol a partot meredek falú, magas sziklákkal és hegyfokokkal tarkított öblök szabdalják.
A sziklás csúcsok és a mély völgyek egy rendkívül mozgalmas korszak tanúi: itt valóban az utolsókból lettek az elsők, azaz a legalsó, legrégebbi keletkezésű kőzetrétegek kerültek legfelülre. Így a korzikai magashegységben olyan kőzetekre bukkantak, amelyek jóval idősebbek, mint napjaink kontinensei vagy óceánjai: a 4-500 millió évvel ezelőtt keletkezett Herciniai-hegység gneisz- és palakőzeteire. De vajon hogy kerültek ide a maradványok?
Úgy 250-350 millió évvel ezelőtt a Föld mélyből magma tört fel a Herciniai-hegységbe, és ott több mint 400 km-nyi kiterjedésű, hatalmas gránittömbbé szilárdult. A következő évmilliók során külső burkolata tönkig lekopott, és a Tethysbe, a mai földrészek ősei között elterülő hatalmas ősóceánba sodródott, amelynek a mi Földközi-tengerünk csupán aprócska maradványa.
Mintegy 140 millió évvel ezelőtt a Tethys kezdett beszűkülni, mivel az Afrikai-lemez észak felé tolódott és összeütközött az Eurázsiai-lemezzel. 100 millió évvel később Korzika és Szardínia őse ebben a „satuban” az óramutató járásával ellenkező irányba elfordult, és erősen összepréselődött. Eközben kőzetrétegei felgyűrődtek, és egymásra tolódtak. Így került a herciniai pala és gneisz a fiatalabb gránitrétegek mellé. Végül ez az új gyűrődéses hegység még jól meg is emelkedett és kissé nyugat felé billent: a Földközi-tengerben egy magashegység született: Korzika.
Víz, napsütés és só – az üreges sziklák rejtélye
Amikor egy nagy sziklatömbből alig marad több, mint egy héjszerű boltozat, az egész világon tafonéról (többes száma: tafoni) beszélnek. Ez az elnevezése a korz tafonare (= átlyukasztani) szóból ered, mivel ez a jelenség sehol másutt nem jelenik meg ennyire tökéletes formában, mint itt. Különösen látványos tafonékat találunk a sziget északnyugati részén, ahol a hegység a tengerpartig ér.
A szakemberek sokáig találgatták, mitől morzsálódik szét egy gránittömb belseje, miközben külső héja sértetlenül megmarad. Ma már egyetértenek abban, hogy ezért a sok csapadék és az intenzív napsütés gyakori váltakozása a felelős. Továbbra is vitatott kérdés azonban, hogy közben a kőzet csak felaprózódik, vagy vegyileg is átalakul. Fontos támpontot nyújt e tekintetben az úgynevezett kemény kéreg, egy legfeljebb milliméteres vastagságú, feketés-barnás patina a kivájt sziklák felszínén. Ez a lakkszerű bevonat vegyi folyamatokra vezethető vissza: a savtartalmú víz a hajszálrepedéseken keresztül behatol a gránitba, és bizonyos anyagokat kiold az ásványokból. Amikor a kőzet felszíne a napsugárzás hatására felmelegszik, ezek az anyagok a vízzel együtt a kő felszínére kerülnek. A víz elpárolog, és a sziklát kívülről vas- és mangán-oxid vonja be, míg a szikla belseje tovább mállik.
Léteznek kemény kéreg nélküli tafonék is. Ezeknél a kőzet jellegzetes mállása a só beépülésére vezethető vissza. A sziklákba behatoló víz ugyanis sót is tartalmaz, amely az odafújt tengeri habokból vagy a nedves tengeri levegőből származik. Amikor a tengeri só megszárad, majd újra átnedvesedik, térfogata 30-100 százalékkal megnő, miközben nagy nyomást gyakorol a kőzetre. A feszülő só meglazítja a kőzet szerkezetét, aminek következtében még több nedvesség jut a sziklába, és végül egy valóságos üreg alakul ki benne.
Ile parfumée, az illatos sziget
183 km hosszú és 83 km széles Korzika nem nagy sziget. Mozgalmas földtani története azonban meglepően változatos tájat és rendkívül differenciált éghajlatot hozott létre e kis területen: amikor nyáron a part mentén szárazság és a hőség uralkodik, az általában hófödte magashegységekben továbbra is érezhetően hűvös marad a levegő. Errefelé a kopár, omladékos hegyoldalak és az egykor maláriával fertőzött mocsarak közvetlenül egymás mellett találhatók.
Ezek az eltérő környezeti feltételek gazdag növényvilágot hoztak létre, amelyben megtalálható a havasi gyopár és az olajfa, a fenyő, a bükk és a szelídgesztenye is. 20000-nél is több fajt azonosítottak, közülük számos csak Korzikán honos. Castaniccia, az északi hegyvidék a nagy szelídgesztenye-erdőkről kapta a nevét.
A Földközi-tenger térségében alig találunk a korzikaihoz hasonlóan jó állapotban megmaradt erdőket. Főleg a hegyek megközelíthetetlen részein vannak még nagyobb összefüggő területek. Régen a pásztorok felgyújtották az erdőket, hogy legelőt nyerjenek, majd kiirtott területeken hamarosan megjelent a macchia, egy keménylombú cserje, amelynek sehol másutt nem fordul elő ennyi különféle változata. Errefelé gyakoriak az olyan növények, mint az oleander és a boróka, a kakukkfű, a rozmaring, a mirtusz és a levendula, a balzsamos mézgabokrok és az eperfa. A macchia névadója azonban a szuhar, korz nyelven mucchiu, amely illóolajokból ragacsos filmréteget képet, és ezzel védi meg a növényt a kiszáradástól. A mucchia illata Korzikát egy másik jelzővel ruházta fel, így lett belőle (franciául) Ile parfumée – azaz illatos sziget.
Vízbe fúlt völgyek, sziklavárak és gyapjúzsákok
A földtörténet során legalább kétszer vastag jégréteg fedte Korzika hegyeit, utoljára a mintegy 20 000 évvel ezelőtti jégkorszakban. Erről az eljegesedésről tanúskodik jó néhány hely a szigeten, főleg a magashegységben, ahol a jég V alakú völgykatlanokat gyalult ki.
Ám a nyugati part vadromantikus sziklaöblei, a Calanches vidéke is az eljegesedésnek köszönheti keletkezését. A gigantikus méretű gleccserek annak idején annyi vizet zártak magukba, hogy a tengerszint a mainál 100 m-rel volt alacsonyabb. A jég azonban Korzikán nem ért el a partig, így az olvadékvizekből és a növekvő mennyiségű esőzésekből táplálkozó folyók a magashegység és a part közti nagy szintkülönbség miatt rendkívül nagy eróziós erőt tudtak kifejteni, és mély völgyeket vághattak a hegységbe. Amikor aztán a gleccserek olvadni kezdtek, a tengerszint pedig megemelkedett, e folyóvölgyek alsóbb szakaszai „belefulladtak” a tengerbe.
Korzika középső és alsóbb szintjein hatalmas sziklabástyákra bukkanunk, amelyek úgy festenek, mintha óriások gránittömböket halmoztak volna egymásra. Ám ennek éppen az ellenkezője igaz: ezek a sziklavárak bizonyos fokig a talajból preparálódtak ki – a folyamat igen régre nyúlik vissza, már 20-30 millió évvel ezelőtt elkezdődött. Az egykor trópusi éghajlati viszonyok között savtartalmú víz hatolt a kőzetek hézagaiba, és mélyreható kémiai mállást eredményezett. A repedések mentén finom törmelék keletkezett, a gránit különálló tömbökre darabolódott, amelyeket lekerekített formájuk miatt gyapjúzsákoknak neveztek el. Korzika egyes részein a törmeléktakaró a 25 m-es vastagságot is eléri. Ahonnan ezt a mállott anyagot az idők folyamán a víz elsodorta és a szél elfújta, ott e hatalmas, sziklavárakra emlékeztető gyapjúzsákok napvilágra kerültek.
A gyapjúzsákokat olykor ingókövek koronázzák. Ezek a szikladarabok azt a benyomást keltik a szemlélőben, mintha a gránittornyok tetején egyensúlyoznának. Némelyek, így a sziget délnyugati részén található Uomo di Cagna (Cagnai ember), több száz tonna súllyal nehezednek egy négyzetméternyinél is kisebb támasztófelületre – de a látszat ellenére nem inognak. Ám egyszer az Uomo is áldozatul esik majd az időjárás viszontagságainak.
Kontinensek rabságában
Korzika a maga 8681 négyzetkilométeres területével – Szicília, Szardínia és Ciprus után – a Földközi-tenger negyedik legnagyobb szigete. Nagy részét hegyek borítják, körülbelül kétharmadát egy ősi kristályos masszívum alkotja, amely egy északnyugat-délkeleti tengely mentén osztja ketté a szigetet. Ennek húsz 2000 m fölé nyúló csúcsa van. Közülük a legmagasabb a Monte Cinto, amely a sziget északnyugati részén 2706 m magasra emelkedik a tőle mindössze 25 km-re lévő Földközi-tenger fölé. A vidék igen zord errefelé, a tájkép jellegzetességei az élénk színű gránitsziklák. A hegyek párhuzamos vonulatai erősen lejtenek nyugat felé, ahol a partot meredek falú, magas sziklákkal és hegyfokokkal tarkított öblök szabdalják.
A sziklás csúcsok és a mély völgyek egy rendkívül mozgalmas korszak tanúi: itt valóban az utolsókból lettek az elsők, azaz a legalsó, legrégebbi keletkezésű kőzetrétegek kerültek legfelülre. Így a korzikai magashegységben olyan kőzetekre bukkantak, amelyek jóval idősebbek, mint napjaink kontinensei vagy óceánjai: a 4-500 millió évvel ezelőtt keletkezett Herciniai-hegység gneisz- és palakőzeteire. De vajon hogy kerültek ide a maradványok?
 |
| Gránitsziklák Korzika nyugati partján |
Mintegy 140 millió évvel ezelőtt a Tethys kezdett beszűkülni, mivel az Afrikai-lemez észak felé tolódott és összeütközött az Eurázsiai-lemezzel. 100 millió évvel később Korzika és Szardínia őse ebben a „satuban” az óramutató járásával ellenkező irányba elfordult, és erősen összepréselődött. Eközben kőzetrétegei felgyűrődtek, és egymásra tolódtak. Így került a herciniai pala és gneisz a fiatalabb gránitrétegek mellé. Végül ez az új gyűrődéses hegység még jól meg is emelkedett és kissé nyugat felé billent: a Földközi-tengerben egy magashegység született: Korzika.
Víz, napsütés és só – az üreges sziklák rejtélye
Amikor egy nagy sziklatömbből alig marad több, mint egy héjszerű boltozat, az egész világon tafonéról (többes száma: tafoni) beszélnek. Ez az elnevezése a korz tafonare (= átlyukasztani) szóból ered, mivel ez a jelenség sehol másutt nem jelenik meg ennyire tökéletes formában, mint itt. Különösen látványos tafonékat találunk a sziget északnyugati részén, ahol a hegység a tengerpartig ér.
A szakemberek sokáig találgatták, mitől morzsálódik szét egy gránittömb belseje, miközben külső héja sértetlenül megmarad. Ma már egyetértenek abban, hogy ezért a sok csapadék és az intenzív napsütés gyakori váltakozása a felelős. Továbbra is vitatott kérdés azonban, hogy közben a kőzet csak felaprózódik, vagy vegyileg is átalakul. Fontos támpontot nyújt e tekintetben az úgynevezett kemény kéreg, egy legfeljebb milliméteres vastagságú, feketés-barnás patina a kivájt sziklák felszínén. Ez a lakkszerű bevonat vegyi folyamatokra vezethető vissza: a savtartalmú víz a hajszálrepedéseken keresztül behatol a gránitba, és bizonyos anyagokat kiold az ásványokból. Amikor a kőzet felszíne a napsugárzás hatására felmelegszik, ezek az anyagok a vízzel együtt a kő felszínére kerülnek. A víz elpárolog, és a sziklát kívülről vas- és mangán-oxid vonja be, míg a szikla belseje tovább mállik.
 |
| A Calanches de Piana sziklás öblei a sziget nyugati részén. A káliföldpát és a vas-oxid vöröses-narancsos árnyalatúvá színezi a kőzetet. |
Ile parfumée, az illatos sziget
183 km hosszú és 83 km széles Korzika nem nagy sziget. Mozgalmas földtani története azonban meglepően változatos tájat és rendkívül differenciált éghajlatot hozott létre e kis területen: amikor nyáron a part mentén szárazság és a hőség uralkodik, az általában hófödte magashegységekben továbbra is érezhetően hűvös marad a levegő. Errefelé a kopár, omladékos hegyoldalak és az egykor maláriával fertőzött mocsarak közvetlenül egymás mellett találhatók.
Ezek az eltérő környezeti feltételek gazdag növényvilágot hoztak létre, amelyben megtalálható a havasi gyopár és az olajfa, a fenyő, a bükk és a szelídgesztenye is. 20000-nél is több fajt azonosítottak, közülük számos csak Korzikán honos. Castaniccia, az északi hegyvidék a nagy szelídgesztenye-erdőkről kapta a nevét.
 |
| A szuhar, korz nyelven mucchiu adta a nevét annak az áthatolhatatlan bozótnak, amely Korzika nagy részét borítja. |
Vízbe fúlt völgyek, sziklavárak és gyapjúzsákok
A földtörténet során legalább kétszer vastag jégréteg fedte Korzika hegyeit, utoljára a mintegy 20 000 évvel ezelőtti jégkorszakban. Erről az eljegesedésről tanúskodik jó néhány hely a szigeten, főleg a magashegységben, ahol a jég V alakú völgykatlanokat gyalult ki.
Ám a nyugati part vadromantikus sziklaöblei, a Calanches vidéke is az eljegesedésnek köszönheti keletkezését. A gigantikus méretű gleccserek annak idején annyi vizet zártak magukba, hogy a tengerszint a mainál 100 m-rel volt alacsonyabb. A jég azonban Korzikán nem ért el a partig, így az olvadékvizekből és a növekvő mennyiségű esőzésekből táplálkozó folyók a magashegység és a part közti nagy szintkülönbség miatt rendkívül nagy eróziós erőt tudtak kifejteni, és mély völgyeket vághattak a hegységbe. Amikor aztán a gleccserek olvadni kezdtek, a tengerszint pedig megemelkedett, e folyóvölgyek alsóbb szakaszai „belefulladtak” a tengerbe.
 |
| Propriano közelében a gránittömbök sziklavárként tornyosulnak – a jól látható hasadékok támadási felületet nyújtanak az esővíznek, amely idővel elmállasztja a kőzetet. |
A gyapjúzsákokat olykor ingókövek koronázzák. Ezek a szikladarabok azt a benyomást keltik a szemlélőben, mintha a gránittornyok tetején egyensúlyoznának. Némelyek, így a sziget délnyugati részén található Uomo di Cagna (Cagnai ember), több száz tonna súllyal nehezednek egy négyzetméternyinél is kisebb támasztófelületre – de a látszat ellenére nem inognak. Ám egyszer az Uomo is áldozatul esik majd az időjárás viszontagságainak.