Legtöbbünk meglehetősen biztos abban, hogy hol kezdődik s hol végződik a teste. A vállából eredő végtag láttán az ember azt gondolja: Ez itt a karom. A végén az a többujjú valami a kezem. Körmöt kellene vágnom. S így tovább.. Azt, hogy tudatában vagyunk testünk térbeli elhelyezkedésének, s annak, hogy „meddig tart” a testünk, testérzetnek nevezik.
Csakhogy a tudomány remekül ért ahhoz, hogy kérdésessé tegye még a legnyilvánvalóbbnak tűnő dolgokat is. Az is kiderült, hogy a testérzet könnyen félrevezethető. Nemrégiben Henrik Ehrsson neurológus egy MRI-készülékbe fektette a kísérleti alanyait, miközben jobb kezük a jobb lábukon nyugodott, egy szilárd lap alatt. Efölött pedig egy valósághű gumikéz feküdt a lap tetején. A kutató kis ecsettel simogatta az alany kezének ujjait, amit azonban a kísérletben részt vevő személy nem láthatott – miközben a gumikezet is cirógatta, amit viszont már igen.
A kísérlet résztvevői általában 15 másodpercen belül határozottan úgy érezték, hogy a gumikéz az igazi kezük. Összerezzentek, amint Ehrsson az öklével fenyegetően a gumikéz felé ütött. S meglepődtek, hogy nem tudják megmozdítani a gumiujjakat. Habár tisztában voltak vele, hogy egy kísérlet részesei, és hogy mi történik, az érzékcsalódásukat még a racionális gondolkodás sem oszlatta el.
„Nemcsak hiszik, hanem érzik is – állítja Ehrsson. – Képtelenek elvonatkoztatni. Persze nem Ehrsson az első, aki kísérlettel igazolta, hogy az érzékcsalódás rászedheti a testérzetet. Ám ő tanulmányozta először MRI-képeken, hogy az agy mely területei aktívak a kísérlet során. Véleménye szerint a testérzetet az agynak az a része – az úgynevezett premotoros kéreg – szabályozza, ahol a látás és a test mozgatása integrálódik.
Ez a legtöbbünk számára aligha tűnik vitathatónak, a megközelítés mégis rendkívüli, mert tudományos-műszaki eszközökkel vizsgál egy kérdést, melyről több száz éve vitatkoznak a filozófusok. Milyen mértékben hihetjük azt, hogy a bennünket körülvevő világgal együtt valóban létezünk? „Gondolkodom, tehát vagyok” – jelentette ki a 17. században a francia René Descartes. Ám ezzel még korántsem bizonyította, hogy agya nem egy őrült, kísérletező kedvű tudós dézsájában úszkál csupán…
Később George Berkeley, 18. századi filozófus kavar nagy vitát az idealizmus elméletével, miszerint a való világ csak az észleléseink révén létezik – az anyagi tárgyak nem egyebek, mint az elménk érzetei, ideái.
A világ – gyaníthatóan – valóban létezik, s nem pusztán illúzió. Azt a tényt azonban, hogy számos érzékelésünk bennünk, saját testünkben jön létre, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Olyan ez, mint egy film, amelyet folyamatosan forgat, vág – s olykor cenzúráz is – egy koponyánkban tanyázó félkegyelmű rendező. Akinek bőven akadnak még a tarsolyában trükkök.
Fantomérzetek
Bizonyos testrészek érzete sokszor azután is megmaradhat, hogy az ember elveszíti a karját vagy a lábát. Az amputáltak gyakran érzik, olykor fájlalják fantomvégtagjukat, sőt néha úgy vélik, hogy mozog is – a kezük ökölbe szorul, ceruzát fog, búcsú int, vagy a lábuk remegni kezd. Ezeket az érzeteket nem a megmaradt izmok tevékenysége váltja ki. Némely kutatók úgy vélekednek, hogy az agyban kialakuló új idegkapcsolatok keltik – érzetet stimuláló tapintási inger híján is – az egyébként nem létező jeleket.
Csakhogy a tudomány remekül ért ahhoz, hogy kérdésessé tegye még a legnyilvánvalóbbnak tűnő dolgokat is. Az is kiderült, hogy a testérzet könnyen félrevezethető. Nemrégiben Henrik Ehrsson neurológus egy MRI-készülékbe fektette a kísérleti alanyait, miközben jobb kezük a jobb lábukon nyugodott, egy szilárd lap alatt. Efölött pedig egy valósághű gumikéz feküdt a lap tetején. A kutató kis ecsettel simogatta az alany kezének ujjait, amit azonban a kísérletben részt vevő személy nem láthatott – miközben a gumikezet is cirógatta, amit viszont már igen.
A kísérlet résztvevői általában 15 másodpercen belül határozottan úgy érezték, hogy a gumikéz az igazi kezük. Összerezzentek, amint Ehrsson az öklével fenyegetően a gumikéz felé ütött. S meglepődtek, hogy nem tudják megmozdítani a gumiujjakat. Habár tisztában voltak vele, hogy egy kísérlet részesei, és hogy mi történik, az érzékcsalódásukat még a racionális gondolkodás sem oszlatta el.
„Nemcsak hiszik, hanem érzik is – állítja Ehrsson. – Képtelenek elvonatkoztatni. Persze nem Ehrsson az első, aki kísérlettel igazolta, hogy az érzékcsalódás rászedheti a testérzetet. Ám ő tanulmányozta először MRI-képeken, hogy az agy mely területei aktívak a kísérlet során. Véleménye szerint a testérzetet az agynak az a része – az úgynevezett premotoros kéreg – szabályozza, ahol a látás és a test mozgatása integrálódik.
Ez a legtöbbünk számára aligha tűnik vitathatónak, a megközelítés mégis rendkívüli, mert tudományos-műszaki eszközökkel vizsgál egy kérdést, melyről több száz éve vitatkoznak a filozófusok. Milyen mértékben hihetjük azt, hogy a bennünket körülvevő világgal együtt valóban létezünk? „Gondolkodom, tehát vagyok” – jelentette ki a 17. században a francia René Descartes. Ám ezzel még korántsem bizonyította, hogy agya nem egy őrült, kísérletező kedvű tudós dézsájában úszkál csupán…
Később George Berkeley, 18. századi filozófus kavar nagy vitát az idealizmus elméletével, miszerint a való világ csak az észleléseink révén létezik – az anyagi tárgyak nem egyebek, mint az elménk érzetei, ideái.
A világ – gyaníthatóan – valóban létezik, s nem pusztán illúzió. Azt a tényt azonban, hogy számos érzékelésünk bennünk, saját testünkben jön létre, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Olyan ez, mint egy film, amelyet folyamatosan forgat, vág – s olykor cenzúráz is – egy koponyánkban tanyázó félkegyelmű rendező. Akinek bőven akadnak még a tarsolyában trükkök.
Fantomérzetek
Bizonyos testrészek érzete sokszor azután is megmaradhat, hogy az ember elveszíti a karját vagy a lábát. Az amputáltak gyakran érzik, olykor fájlalják fantomvégtagjukat, sőt néha úgy vélik, hogy mozog is – a kezük ökölbe szorul, ceruzát fog, búcsú int, vagy a lábuk remegni kezd. Ezeket az érzeteket nem a megmaradt izmok tevékenysége váltja ki. Némely kutatók úgy vélekednek, hogy az agyban kialakuló új idegkapcsolatok keltik – érzetet stimuláló tapintási inger híján is – az egyébként nem létező jeleket.