Ez a nagy kiterjedésű mocsárvidék Dél-Amerika Szívében a vadon élő állatvilág egyik leghatalmasabb menedéke.
Dél-Amerika szívében, a nagyrészt brazil területen fekvő Pantanal mocsárvidékének tavai és rétjei fölött milliószám hemzsegnek a vízimadarak. Cserregés-csivitelés tölti be a levegőt, s a hatalmas madárcsapatok mint úszó fellegek vonulnak az égen.
A földön nanduk legelnek a vidék jellegzetes panatal szarvasai között. A buja vegetáció kb. 150 ezer állatfajnak ad otthont; köztük jakaré kajmánnak, sörényes hangyászmedvéknek, tapíroknak és jaguároknak. Afrikán kívül talán sehol sincs ilyen gazdag vadon élő állatvilág.
Minden évben, november és március között 2000-3000 mm eső esik, a legtöbb februárban. Ilyenkor a Paraguay folyó és számos mellékfolyója fokozatosan árad, kilép medréből, és óriási területen elönti a környező síkságokat.
Sok négylábú állat és madár ilyenkor délebbre, száraz vidékre vándorol, de némelyek – köztük szarvasok – a szigeteken rekednek, kiszolgáltatva a portyázó jaguároknak.
Áprilisban azután visszatérnek a négylábúak és a madarak, hogy a májustól októberig tartó száraz évszakban ezen a területen megfialjanak vagy költsenek.
Az egyre zsugorodó tavacskák hemzsegnek a bennük rekedt halaktól és számos más víziállattól, a környék négylábú és szárnyas húsevői is dúskálhatnak mindenféle földi jóban.
A lúdra emlékeztető tüskés szárnyú madarak éles, átható süvöltésbe drágakőszínekben pompázó papagájok tömkelegének (köztük a világ legnagyobb papagája, az arakanga) rikácsolása vegyül, és a tündérrózsák levelein könnyű léptű jasszánák sétálnak hosszú lábujjaikon, az itt élő óriási tengeri csigát és rovarokat keresve. Kócsagok falatoznak kanalasgémek és pézsmarécét társaságában, de gyakori vendégek az íbiszek, a kormoránok, a rőt színű ajaja ajaják, a kárókatonák, a sárszalonkák és más gázlómadarak is.
Szemrevaló gólyák
A Pantanal legkülönösebb madara a gólyafélékhez tartozó jaribu, amely 3 m-es fesztávolságú szárnyakon vitorlázik a levegőben. Feje és nyaka feketés, testét vörös gallérja alatt krémszínű tollak borítják. A Pantanal őslakói tuiuiunak, „szélsodorta” madárnak hívták a ma a nemzeti park szimbólumának számító jaribut.
A vidék barátságtalanabb lakói a tavak mellett sütkérező, itt őshonos jacaré kajmánok meg a 6-10 m hosszú anakondák, amelyek a sekély iszapba alámerülve éberen lesik áldozataikat, és még a kajmánokat is halálra szorítják.
A Pantanal őslakóit, a guato indiánokat a spanyol konkvisztádorok a XVII. században kiirtották; az idetelepülő tupik évszázadokon át földművelésből – kukorica- és maniókatermesztésből –, vadászatból és halászatból éltek. A XIX. században érkezett spanyol és portugál telepesek, majd a marhatenyésztők elvegyültek a helybeliekkel. Napjainkban a Pantanal területének jelentős részét külterjes, úgynevezett fazendák foglalják el.
A mintegy 150 ezer km2-es „mocsaras föld” a bolíviai és a paraguayi területekkel együtt ma a Pantanal Matogrossene Nemzeti Parkot alkotja; 1999 óta a Világörökség része. E zsombékos táj védelméért az elsők között emelt szót az egykori amerikai elnök, Th. Roosevelt, aki 1913-ban látogatott el a Pantanalba. Azt mondta róla: „kivételesen ritka alkalmat kínál a madarak természetrajzának tanulmányozására”. Újabban a Pantanal kezd megnyílni a turisták előtt. Területén vadászni nem szabad, de bottal horgászni igen. Bár a térség megközelítése se nem könnyű, természetes állapotában való megmaradásának talán éppen ez az elszigeteltség a legfőbb záloga.
Békaevő béka
A Pantalan mocsaraiban élő, élénk színű szarvasbéka nagy feje és erős állkapcsa jóvoltából mindent felfal, amit csak képes legyömöszölni a torkán. Étrendje csigákból, egerekből és kisebb békákból áll. Nevét a szemei fölött éktelenkedő, szarvszerű bőrlebenyekről kapta. Színe és a támadóival szembeni agresszív magatartása miatt sokan – tévesen – mérgező hatást tulajdonítanak neki.
Dél-Amerika szívében, a nagyrészt brazil területen fekvő Pantanal mocsárvidékének tavai és rétjei fölött milliószám hemzsegnek a vízimadarak. Cserregés-csivitelés tölti be a levegőt, s a hatalmas madárcsapatok mint úszó fellegek vonulnak az égen.
 |
| SZÁRAZSÁG ÉVADJÁN A visszahúzódó ár halaktól hemzsegő tavacskákat hagy hátra, ezért a Pantanal eszményi költőhely a vízimadarak számára. |
Minden évben, november és március között 2000-3000 mm eső esik, a legtöbb februárban. Ilyenkor a Paraguay folyó és számos mellékfolyója fokozatosan árad, kilép medréből, és óriási területen elönti a környező síkságokat.
Sok négylábú állat és madár ilyenkor délebbre, száraz vidékre vándorol, de némelyek – köztük szarvasok – a szigeteken rekednek, kiszolgáltatva a portyázó jaguároknak.
Áprilisban azután visszatérnek a négylábúak és a madarak, hogy a májustól októberig tartó száraz évszakban ezen a területen megfialjanak vagy költsenek.
Az egyre zsugorodó tavacskák hemzsegnek a bennük rekedt halaktól és számos más víziállattól, a környék négylábú és szárnyas húsevői is dúskálhatnak mindenféle földi jóban.
A lúdra emlékeztető tüskés szárnyú madarak éles, átható süvöltésbe drágakőszínekben pompázó papagájok tömkelegének (köztük a világ legnagyobb papagája, az arakanga) rikácsolása vegyül, és a tündérrózsák levelein könnyű léptű jasszánák sétálnak hosszú lábujjaikon, az itt élő óriási tengeri csigát és rovarokat keresve. Kócsagok falatoznak kanalasgémek és pézsmarécét társaságában, de gyakori vendégek az íbiszek, a kormoránok, a rőt színű ajaja ajaják, a kárókatonák, a sárszalonkák és más gázlómadarak is.
Szemrevaló gólyák
A Pantanal legkülönösebb madara a gólyafélékhez tartozó jaribu, amely 3 m-es fesztávolságú szárnyakon vitorlázik a levegőben. Feje és nyaka feketés, testét vörös gallérja alatt krémszínű tollak borítják. A Pantanal őslakói tuiuiunak, „szélsodorta” madárnak hívták a ma a nemzeti park szimbólumának számító jaribut.
A vidék barátságtalanabb lakói a tavak mellett sütkérező, itt őshonos jacaré kajmánok meg a 6-10 m hosszú anakondák, amelyek a sekély iszapba alámerülve éberen lesik áldozataikat, és még a kajmánokat is halálra szorítják.
A Pantanal őslakóit, a guato indiánokat a spanyol konkvisztádorok a XVII. században kiirtották; az idetelepülő tupik évszázadokon át földművelésből – kukorica- és maniókatermesztésből –, vadászatból és halászatból éltek. A XIX. században érkezett spanyol és portugál telepesek, majd a marhatenyésztők elvegyültek a helybeliekkel. Napjainkban a Pantanal területének jelentős részét külterjes, úgynevezett fazendák foglalják el.
A mintegy 150 ezer km2-es „mocsaras föld” a bolíviai és a paraguayi területekkel együtt ma a Pantanal Matogrossene Nemzeti Parkot alkotja; 1999 óta a Világörökség része. E zsombékos táj védelméért az elsők között emelt szót az egykori amerikai elnök, Th. Roosevelt, aki 1913-ban látogatott el a Pantanalba. Azt mondta róla: „kivételesen ritka alkalmat kínál a madarak természetrajzának tanulmányozására”. Újabban a Pantanal kezd megnyílni a turisták előtt. Területén vadászni nem szabad, de bottal horgászni igen. Bár a térség megközelítése se nem könnyű, természetes állapotában való megmaradásának talán éppen ez az elszigeteltség a legfőbb záloga.
Békaevő béka
A Pantalan mocsaraiban élő, élénk színű szarvasbéka nagy feje és erős állkapcsa jóvoltából mindent felfal, amit csak képes legyömöszölni a torkán. Étrendje csigákból, egerekből és kisebb békákból áll. Nevét a szemei fölött éktelenkedő, szarvszerű bőrlebenyekről kapta. Színe és a támadóival szembeni agresszív magatartása miatt sokan – tévesen – mérgező hatást tulajdonítanak neki.
 |
| BŐRSZARVAK A béka szeme fölött szarvszerűen kitüremkedik a bőr. |