A polinéziaiak bonyolult műszerek nélkül is jól boldogultak a tengeren – sőt jobban mint a világot meghódító európaiak.
Ferdinand Magellán portugál hajós 1520. december 16-án a mai Chile partjaitól északnyugati irányba indult útnak, a Csendes-óceán ismeretlen messzeségei felé. Pokoli utazás lett belőle. A készleteik hamar kimerültek. Az éhség elviselhetetlen volt; mindent megettek, ami emészthetőnek tűnt: bőrdarabokat, levessé főzött fűrészport. A patkány különleges csemegének számított.
Közel húsz tengerész halt meg skorbutban. A legközelebbi nagy szigetcsoportig, a Mariana-szigetekig az út hosszú hónapokig tartott, s a portugál hajósok eközben 16 ezer kilométert tettek meg. Az út során egy olyan térséget is átszeltek, amely a sok kis sziget miatt a Polinézia nevet kapta.
Polinézián át
A tengernek ez a szakasza beszédes nevet visel. Csupán a mai Francia-Polinéziában 1500 kis sziget találhat egy négymillió négyzetkilométernyi kiterjedésű óriási területen. Útjuk során Magellán és emberei először csak két lakatlan szigetecskét láttak, amelyeket sziklazátonyok vettek körül, így lehetetlen volt a kikötés. Egyre fogyott a reményük, hogy akárcsak egy darabka földre is bukkannak, ahol feltölthetik élelemkészletüket: kemény próba várt rájuk.
Csak március 6-án pillantottak meg két nagyobb szigetet – a mai Mariana-szigetekhez tartozó Guamot és Rotát – majdnem 3000 kilométerre a kelet-ázsiai szárazföldtől. A szigetlakók a legyöngült idegeneket lándzsazáporral fogadták. Magellán csak addig maradt, amíg szükséges: sikerült feltölteni a készleteket. Ezután sietősen elvitorlázott.
Eközben persze jól szemügyre vette a tengerparton kikötött csónakokat. Rá, mint tengerészre ezek oly nagy hatást gyakoroltak, hogy a szigeteket a vitorlák alakjáról Las Islas de Velas Latinas (spanyolul „Laton vitorlák szigetei”) névre keresztelte. Azt azonban, hogy ezek a vad szigetlakók a tengeri hajózás szempontjából fejlettebb szinten álltak, mint ő, a nagy európai felfedező még álmában sem gondolta volna.
Ma már tudjuk, hogy amikor az európaiak felfedezőutakra indultak, a Csendes-óceán központi területének valamennyi nagyobb szigete már évszázadok, esetleg évezredek óta lakott volt. Nagy valószínűséggel a szigetlakók egy része mindig továbbhajózott, amikor a népsűrűség növekedése ezt megkívánta. De hogyan sikerült ezeknek az embereknek a szigetek közti nagy távolságokat biztosan és pontosan áthidalni? Magellán és emberi ugyanis majdnem csődöt mondtak e téren, holott az ő tudásuk és hajóik akkoriban a csúcsát képviselték a tengerhajózás művészetének, amelynek végső célja a világ meghódítása volt.
Összhangban a természettel
Ez a rejtély egészen 1976-ig megoldatlan maradt. Abban az évben azonban, május 1-jén a Hokule’a (Örömcsillag), a hagyományos polinéziai kettős törzsű hajónnak az eredetihez mindenben hasonlító mása elindult első útjára a Csendes-óceánon át, a Hawaii-szigetekhez tartozó Mauiról. A hajóépítés során felhasznált valamennyi anyag a szigetvilágból származott: a faanyagot, a leveleket és a rostokat ragacsos növényi nedvekkel tapasztották össze.
A vitorlásokat levelekből fonták. A mintegy 30 méter hosszúságú csónakot ezek a vitorlák kedvező széljárás esetén jelentős sebességgel röpítették, és lehetővé tették a napi 150-200 kilométeres távolságok megtételét abban az esetben is, ha a hajó teljes kihasználtsággal halad, mintegy 50 személlyel a fedélzetén. Teljesítőképességük alapján ezek a csónakok legalábbis egyenrangúak a vikingek áramvonalas hajóival, amelyek a középkorban rettegésben tartották Európát.
A Hokule’át Mau Piailug, egy mikronéziai navigátor irányította – minden technikai segédeszköz nélkül. Mint ősidők óta minden hajós, ő is legfőképpen a csillagok alapján tájékozódott, de felhasználta a természet más jelzéseit is. A hullámok alakja például elárulta neki, hogy egy sziget melyik oldala mellett haladt el éppen. További fontos útjelzők az égbolt felhői. A látóhatár szélén tornyosuló felhőhegyek alatt szinte mindig nagyobb és magasabb sziget fekszik. Harmincegy nap elteltével a Hokule’a a kereken 4000 kilométer távolságra fekvő Tahiti szigetére ért – bizonyítékául annak, hogy a régi csónakok is boldogultak a nyílt tengeren, és a hagyományos navigálás lehetővé tette nagy távolságok megtételét.
Vissza a gyökerekhez
Egy kérdést azonban még nem sikerült tisztázni: azt, hogy honnan származnak a polinéziaiak. Sok minden szól amellett, hogy több hullámban Kelet-Ázsiából érkeztek. De az a – Thor Heyerdahl norvég kutató által látványos utazásokkal igazolt – elmélet is számos hívet szerzett, miszerint Dél-Amerika felől jöttek. Az újabb kutatási eredmények azonban, amelyek nyelvészeti, építészeti és botanikai kutatásokon alapulnak, rácáfoltak erre.
A polinéziaiak ősi hagyományai az évszázadok során feledésbe merültek. A gyarmattartók ugyanis megtiltották a más szigetekkel való kereskedelmet és a régi típusú csónakok építését. Ezért Óceánia szigetein napjainkban már csak kevesen értenek a navigáció és a csónaképítés művészetéhez. Ám sokan fáradoznak azon, hogy összegyűjtsék és továbbfejlesszék a régi polinéziaiak hagyományait.
Polinézia benépesülése
• Polinéziához több ezer sziget tartozik, amelyeknek egymástól való távolsága olykor akár az 1000 kilométert is eléri.
• Ezek a szigetek északon Hawaii sarokponttal, délkeleten a Húsvét-szigettel, délen pedig Új-Zélanddal együttesen alkotják a polinéziai háromszöget.
• A polinéziaiak elődei a Kr. e. 16. században feltehetően Délkelet-Ázsiából kiindulva jutottak el a Fidzsi-szigetekig, a 14. században Tongáig, majd a 11. században már a Szamoa-szigetekig, ahonnan Kr. e. 1000 táján megindult a szigetvilág további felfedezése.
• A Húsvét-szigetet először Kr. u. 400 körül, a Hawaii-szigeteket Kr. u. 800 táján, Új-Zélandot pedig vélhetően a Kr. u. I. évezred vége felé népesítették be.
• Csak 1513-ban fedezte fel Vasco Núnez de Balboa a Csendes-óceánt. Ezután a gyarmattartó hatalmak megbízásából európai tengeri utazók sora tárta fel Óceánia szigetvilágát.
Ferdinand Magellán portugál hajós 1520. december 16-án a mai Chile partjaitól északnyugati irányba indult útnak, a Csendes-óceán ismeretlen messzeségei felé. Pokoli utazás lett belőle. A készleteik hamar kimerültek. Az éhség elviselhetetlen volt; mindent megettek, ami emészthetőnek tűnt: bőrdarabokat, levessé főzött fűrészport. A patkány különleges csemegének számított.
 |
| Az 1830-as években készült képen egy kéttörzsű hajó cirkál Tahiti partjainál. Ekkor még Európában megmosolyogták a polinéziai csónakokat, amelyek akár a nyílt tengeren is boldogultak. Ugyanez az elve a modern katamaránoknak is. |
Polinézián át
A tengernek ez a szakasza beszédes nevet visel. Csupán a mai Francia-Polinéziában 1500 kis sziget találhat egy négymillió négyzetkilométernyi kiterjedésű óriási területen. Útjuk során Magellán és emberei először csak két lakatlan szigetecskét láttak, amelyeket sziklazátonyok vettek körül, így lehetetlen volt a kikötés. Egyre fogyott a reményük, hogy akárcsak egy darabka földre is bukkannak, ahol feltölthetik élelemkészletüket: kemény próba várt rájuk.
Csak március 6-án pillantottak meg két nagyobb szigetet – a mai Mariana-szigetekhez tartozó Guamot és Rotát – majdnem 3000 kilométerre a kelet-ázsiai szárazföldtől. A szigetlakók a legyöngült idegeneket lándzsazáporral fogadták. Magellán csak addig maradt, amíg szükséges: sikerült feltölteni a készleteket. Ezután sietősen elvitorlázott.
Eközben persze jól szemügyre vette a tengerparton kikötött csónakokat. Rá, mint tengerészre ezek oly nagy hatást gyakoroltak, hogy a szigeteket a vitorlák alakjáról Las Islas de Velas Latinas (spanyolul „Laton vitorlák szigetei”) névre keresztelte. Azt azonban, hogy ezek a vad szigetlakók a tengeri hajózás szempontjából fejlettebb szinten álltak, mint ő, a nagy európai felfedező még álmában sem gondolta volna.
 |
| A hagyományos polinéziai csónaképítési technikák közé tartozik a fatörzsből kivájt kenu készítése. |
Összhangban a természettel
Ez a rejtély egészen 1976-ig megoldatlan maradt. Abban az évben azonban, május 1-jén a Hokule’a (Örömcsillag), a hagyományos polinéziai kettős törzsű hajónnak az eredetihez mindenben hasonlító mása elindult első útjára a Csendes-óceánon át, a Hawaii-szigetekhez tartozó Mauiról. A hajóépítés során felhasznált valamennyi anyag a szigetvilágból származott: a faanyagot, a leveleket és a rostokat ragacsos növényi nedvekkel tapasztották össze.
A vitorlásokat levelekből fonták. A mintegy 30 méter hosszúságú csónakot ezek a vitorlák kedvező széljárás esetén jelentős sebességgel röpítették, és lehetővé tették a napi 150-200 kilométeres távolságok megtételét abban az esetben is, ha a hajó teljes kihasználtsággal halad, mintegy 50 személlyel a fedélzetén. Teljesítőképességük alapján ezek a csónakok legalábbis egyenrangúak a vikingek áramvonalas hajóival, amelyek a középkorban rettegésben tartották Európát.
A Hokule’át Mau Piailug, egy mikronéziai navigátor irányította – minden technikai segédeszköz nélkül. Mint ősidők óta minden hajós, ő is legfőképpen a csillagok alapján tájékozódott, de felhasználta a természet más jelzéseit is. A hullámok alakja például elárulta neki, hogy egy sziget melyik oldala mellett haladt el éppen. További fontos útjelzők az égbolt felhői. A látóhatár szélén tornyosuló felhőhegyek alatt szinte mindig nagyobb és magasabb sziget fekszik. Harmincegy nap elteltével a Hokule’a a kereken 4000 kilométer távolságra fekvő Tahiti szigetére ért – bizonyítékául annak, hogy a régi csónakok is boldogultak a nyílt tengeren, és a hagyományos navigálás lehetővé tette nagy távolságok megtételét.
Vissza a gyökerekhez
Egy kérdést azonban még nem sikerült tisztázni: azt, hogy honnan származnak a polinéziaiak. Sok minden szól amellett, hogy több hullámban Kelet-Ázsiából érkeztek. De az a – Thor Heyerdahl norvég kutató által látványos utazásokkal igazolt – elmélet is számos hívet szerzett, miszerint Dél-Amerika felől jöttek. Az újabb kutatási eredmények azonban, amelyek nyelvészeti, építészeti és botanikai kutatásokon alapulnak, rácáfoltak erre.
A polinéziaiak ősi hagyományai az évszázadok során feledésbe merültek. A gyarmattartók ugyanis megtiltották a más szigetekkel való kereskedelmet és a régi típusú csónakok építését. Ezért Óceánia szigetein napjainkban már csak kevesen értenek a navigáció és a csónaképítés művészetéhez. Ám sokan fáradoznak azon, hogy összegyűjtsék és továbbfejlesszék a régi polinéziaiak hagyományait.
Polinézia benépesülése
• Polinéziához több ezer sziget tartozik, amelyeknek egymástól való távolsága olykor akár az 1000 kilométert is eléri.
• Ezek a szigetek északon Hawaii sarokponttal, délkeleten a Húsvét-szigettel, délen pedig Új-Zélanddal együttesen alkotják a polinéziai háromszöget.
• A polinéziaiak elődei a Kr. e. 16. században feltehetően Délkelet-Ázsiából kiindulva jutottak el a Fidzsi-szigetekig, a 14. században Tongáig, majd a 11. században már a Szamoa-szigetekig, ahonnan Kr. e. 1000 táján megindult a szigetvilág további felfedezése.
• A Húsvét-szigetet először Kr. u. 400 körül, a Hawaii-szigeteket Kr. u. 800 táján, Új-Zélandot pedig vélhetően a Kr. u. I. évezred vége felé népesítették be.
• Csak 1513-ban fedezte fel Vasco Núnez de Balboa a Csendes-óceánt. Ezután a gyarmattartó hatalmak megbízásából európai tengeri utazók sora tárta fel Óceánia szigetvilágát.