A szóbeszéd szerint 1666-ban egy napon Hágában egy idegen látogatta meg Helvetiust, Orániai Vilmos herceg orvosát, és valamilyen anyagot mutatott neki, amelyről azt állította, hogy az ólmot képes arannyá alakítani.
Helvetius titokban lekapart egy kicsit az anyagból, és miután látogatója távozott, kísérletezni kezdett vele, de nem járt sikerrel. Amikor a férfi visszatért, Helvetius bevallotta a lopást, és egy nagyobb darabot kért. Az idegen adott, majd elment, és soha többet nem jelentkezett. Helvetius még egyszer nekilátott a kísérletnek, és aranyat állított elő.
Az alkímia már az egyiptomi Alexandriában is virágzott, amelyet 642-ben az arabok hódítottak meg. A legnagyobb – többé-kevésbé mitikus – arab alkimista, Dzsabir Ibn Hajjam 815 körül halt meg, de az alkímia egészen a XII. századig nem jutott el Európába.
A középkori nyugati alkimisták az ókori görög természetfilozófusok, így Arisztotelész alapelveiből indultak ki. Eszerint az anyagi világ négy őselemből – tűz, víz, föld, levegő, illetve ezek különböző arányú keveredéseiből áll. Mindegyik elemet két tulajdonság jellemez, amelyek a következő négy tulajdonságból kerülnek ki: forróság, szárazság, nedvesség, hidegség.
Így a levegő, amely forró és nedves, tűzzé alakítható – amely forró és száraz – egyszerűen a nedvesség eltávolításával. Mivel az anyag bármely formáját az elemek részaránya és tulajdonságai határozzák meg, az elemek részarányának megváltoztatásával elméletileg lehetséges az anyag egyik formáját fokozatosan másokba alakítani. Ezt ismételt melegítéssel, égetéssel, párologtatással és lepárlással végezték.
Keleten az alkímia főként a taoizmussal és az élet elixírjének keresésével társult. Öt elemet ismert el, a vizet, a tüzet, a fát, a fémet és a földet, valamint két szubsztanciát, a jint (női, passzív, vizes) és a jangot (férfi, aktív, tüzes).
Az alkimisták elég sikert értek el az elegyekkel ahhoz, hogy tartaniuk kelljen a még több arany után sóvárgó vagy pénzüket a hamisítóktól megvédeni kívánó uralkodóktól. A lepárlás azonban például az alkohol és az illatszerek gyártásához vezetett. Végül is az alkimisták felfedezései jelentik a modern vegytan alapjait.
Helvetius titokban lekapart egy kicsit az anyagból, és miután látogatója távozott, kísérletezni kezdett vele, de nem járt sikerrel. Amikor a férfi visszatért, Helvetius bevallotta a lopást, és egy nagyobb darabot kért. Az idegen adott, majd elment, és soha többet nem jelentkezett. Helvetius még egyszer nekilátott a kísérletnek, és aranyat állított elő.
Az alkímia már az egyiptomi Alexandriában is virágzott, amelyet 642-ben az arabok hódítottak meg. A legnagyobb – többé-kevésbé mitikus – arab alkimista, Dzsabir Ibn Hajjam 815 körül halt meg, de az alkímia egészen a XII. századig nem jutott el Európába.
A középkori nyugati alkimisták az ókori görög természetfilozófusok, így Arisztotelész alapelveiből indultak ki. Eszerint az anyagi világ négy őselemből – tűz, víz, föld, levegő, illetve ezek különböző arányú keveredéseiből áll. Mindegyik elemet két tulajdonság jellemez, amelyek a következő négy tulajdonságból kerülnek ki: forróság, szárazság, nedvesség, hidegség.
Így a levegő, amely forró és nedves, tűzzé alakítható – amely forró és száraz – egyszerűen a nedvesség eltávolításával. Mivel az anyag bármely formáját az elemek részaránya és tulajdonságai határozzák meg, az elemek részarányának megváltoztatásával elméletileg lehetséges az anyag egyik formáját fokozatosan másokba alakítani. Ezt ismételt melegítéssel, égetéssel, párologtatással és lepárlással végezték.
Keleten az alkímia főként a taoizmussal és az élet elixírjének keresésével társult. Öt elemet ismert el, a vizet, a tüzet, a fát, a fémet és a földet, valamint két szubsztanciát, a jint (női, passzív, vizes) és a jangot (férfi, aktív, tüzes).
Az alkimisták elég sikert értek el az elegyekkel ahhoz, hogy tartaniuk kelljen a még több arany után sóvárgó vagy pénzüket a hamisítóktól megvédeni kívánó uralkodóktól. A lepárlás azonban például az alkohol és az illatszerek gyártásához vezetett. Végül is az alkimisták felfedezései jelentik a modern vegytan alapjait.