A lovagi vértezetet évszázadokon keresztül használták védőöltözet gyanánt – annak ellenére, hogy nem tett sebezhetetlenné.
Kíméletlenül záporoztak az angol íjászok nyilai a támadó francia csapatokra. A nagy erejű lövésektől a lovagok és lovaik egymás után hullottak a földre. Az angol király, III. Edward a jóval nagyobb francia lovagsereget teljesen meglepte új stratégiájával: mindenekelőtt az íjászokra alapozott, akik aránylag biztos távolságból képesek voltak halálos nyílzáport zúdítani az ellenségre.
A VI. Fülöp király vezette franciák, akik a hagyományos hadviseléshez szoktak – az ember ember elleni, lovag lovag elleni küzdelemhez –, az angolok nagy hatótávolságú íjaival szemben védtelenek voltak, és vereséget szenvedtek. Ez volt az első alkalom a történelem folyamán, amikor egy lovagsereget íjjal és nyíllal győztek le.
Páncélos vértezet
Ez a Crécy-en-Ponthieu mellett 1346. augusztus 26-án lezajlott csata jelentette a lovagi páncél térvesztésének kezdetét. A történelem egyik legsikeresebb védőfelszerelésének hanyatlása fordulatot jelentett a hadviselésben: a lovon küzdő páncélosok helyett a gyalogos csapatok kerültek egymással szembe, amelyeket nagy távolságra hordó számszeríjakkal íjászok támogattak. Pedig nem sokkal korábban, a keresztes hadjáratok során a lovagok fénylő páncéljukban, lovon ülve legyőzhetetlen vasszörnyeknek tűntek.
„Tetőtől talpig páncélzat fedte testüket, felszerelésük valamiféle vasszemekből álló anyag volt. Úgy festettek, mintha tömör vasból volnának, amelyről a csapások egyszerűen lesiklanak.” Így összegezte egy muszlim hírvivő a lovagokról szerzett benyomásait a 12. század elején. De már ekkor is léteztek azok a fegyverek, amelyek felvették a versenyt a páncéllal. Aligha volt véletlen, hogy a lovagság 1139 táján kieszközölte az egyháztól a számszeríj és a hosszúíj használatának tilalmát.
Harci felszerelésben
Egy lovag felszereléséhez a páncélzaton és a fegyvereken kívül, amelyek finom kézművesdarabként vagyonokba kerültek, legalább három ló is tartozott: egy idomított csataló, egy közlekedésre használt, meg egy teherhordó. A 11. század végén egy láncolt páncéling értéke 20-100 ökörének felelt meg, egy lóé 5-10 ökörének, míg egy csatalóért akár egy közönséges ló árának a 25-szörösét is megadták. A csatamezőn és a lovagi tornákon ezért az ellenfél lova és páncélja olyan préda volt, amelyre mindenki áhítozott.
Minél nagyobb erejűek lettek a támadó fegyverek, annál erősebb és ezáltal drágább páncélzatra volt szükség. A középkori Európában alkalmazott védelmez, amelyet a kovácsolt sisak és a páncéling biztosított, a 13 század derekán, amikor mind gyakrabban kezdték alkalmazni a súlyos lándzsákat és a számszeríjakat, vaslemezekkel erősítették meg. Az évek során ezt a védelmet még kiegészítették mell- és vállvédő részekkel, valamint kar- és lábvértekkel, valamint olyan sisakokkal, amelyek szükség esetén nyithatók voltak.
Így alakult ki fokozatosan az, a teljes estet beborító páncélzat, amely 25-35 kilogrammot nyomott. A lovagi tornál felszerelése, amelyet viselőjének – a harccal ellentétben – csak rövid ideig kellett hordania, esetleg duplája is volt az előbbinek, úgyhogy a lovagnak valamilyen emelőszerkezetet vagy apródjai segítségét kellett igénybe vennie ahhoz, hogy fölszálljon a lovára. Így mindenféle harc teljes testi erőfeszítést követelt a lovagtól. Csak a sisakja majdnem három kilogrammot nyomott. Nyáridőben besűrűsödött benne a levegő, úgyhogy akadt olyan lovag, aki oxigénhiány következtében eszméletét vesztette és összeesett.
Látni és látszani
A lovagi torna kultúrájának 11. század eleji kezdetei óta a nemesség ezeken az ünnepségeken mérte össze az erejét. A tornák egyházi tilalma, amely az 1130. évi, második clermont-i zsinattól volt érvényben egészen addig, amíg XXII. János pápa 1316-ban meg nem szüntette, nem tudott érvényesülni – kiváltképpen azért, mert a legmagasabb rangú társadalmi eseménynek számítottak ezek. Azzal egyidejűleg, hogy a lovagok elvesztették katonai jelentőségüket, a tornák az udvari élet rendszeres eseményeinek sorába léptek.
Azok a páncélgarnitúrák, amelyeket az efféle eseményekre készítették, a fegyverkovácsok remekei közé tartoztak; a mesterség híres központjai voltak a 13. század óta Milánó, Augsburg, Nürnberg és Innsbruck. A páncélkovácsok három évszázadon át újabb és újabb típusokat készítettek, amelyek alkalmazkodtak egyrészt a korstílushoz, másrészt az akkoriban használatos fegyverekhez.
A státusszimbólum hanyatlása
Végül a 17. század derekán a lőfegyverek diadalmenete oda vezetett, hogy félretették a vas páncélt, mert akadályozta a katonákat harc közben, és az új fegyverek nagy ereje miatt amúgy sem lehetett már hasznukat venni. Ám miközben egyre inkább közelgett a lovagság alkonya, a díszes vértezetek kora még egyszer felvirágzott: az ünnepségeken mind pompázatosabb fegyverek és páncélzatok jelentek meg. A korábbi védelmi funkcióját teljesen elveszítő öltözet a reprezentáció egyik alkotóeleme lett, amelynek már nem a csatamezőn kellett bizonyítania nagyszerűségét, hanem viselője számára főleg a szebbik nem kegyeinek elnyerésében tett jó szolgálatot.
A lovagi öltözet
• Az alsóruházat legtöbbször lenvászonból készült, s az alábbi darabokból állt: bruche, egyfajta lovagi alsógatya, harisnyanadrág és ing.
• Erre húztak az alsószoknyát, valamint a sodrony nyakrészt, amely acélszemek és –gyűrűk százaiból állt.
• A vastagon kivattázott gambesont közvetlenül a felszerelés alatt hordták: a hideg ellen védte a lovagot, és egyúttal párnázatként is szolgált.
• Vasból készültek a kart és a lábszárat fedő páncélrészek, a lábbeli, a kesztyű, a mellkast védő lemez, valamint a sisak, amelyek együttesen alkották a felszerelés külső elemeit: tulajdonképpen ezek nyújtottak védelmet az ellenfél támadásaival szemben.
Kíméletlenül záporoztak az angol íjászok nyilai a támadó francia csapatokra. A nagy erejű lövésektől a lovagok és lovaik egymás után hullottak a földre. Az angol király, III. Edward a jóval nagyobb francia lovagsereget teljesen meglepte új stratégiájával: mindenekelőtt az íjászokra alapozott, akik aránylag biztos távolságból képesek voltak halálos nyílzáport zúdítani az ellenségre.
 |
| Még a harci paripát is vaslemezek védték. |
Páncélos vértezet
Ez a Crécy-en-Ponthieu mellett 1346. augusztus 26-án lezajlott csata jelentette a lovagi páncél térvesztésének kezdetét. A történelem egyik legsikeresebb védőfelszerelésének hanyatlása fordulatot jelentett a hadviselésben: a lovon küzdő páncélosok helyett a gyalogos csapatok kerültek egymással szembe, amelyeket nagy távolságra hordó számszeríjakkal íjászok támogattak. Pedig nem sokkal korábban, a keresztes hadjáratok során a lovagok fénylő páncéljukban, lovon ülve legyőzhetetlen vasszörnyeknek tűntek.
„Tetőtől talpig páncélzat fedte testüket, felszerelésük valamiféle vasszemekből álló anyag volt. Úgy festettek, mintha tömör vasból volnának, amelyről a csapások egyszerűen lesiklanak.” Így összegezte egy muszlim hírvivő a lovagokról szerzett benyomásait a 12. század elején. De már ekkor is léteztek azok a fegyverek, amelyek felvették a versenyt a páncéllal. Aligha volt véletlen, hogy a lovagság 1139 táján kieszközölte az egyháztól a számszeríj és a hosszúíj használatának tilalmát.
Harci felszerelésben
Egy lovag felszereléséhez a páncélzaton és a fegyvereken kívül, amelyek finom kézművesdarabként vagyonokba kerültek, legalább három ló is tartozott: egy idomított csataló, egy közlekedésre használt, meg egy teherhordó. A 11. század végén egy láncolt páncéling értéke 20-100 ökörének felelt meg, egy lóé 5-10 ökörének, míg egy csatalóért akár egy közönséges ló árának a 25-szörösét is megadták. A csatamezőn és a lovagi tornákon ezért az ellenfél lova és páncélja olyan préda volt, amelyre mindenki áhítozott.
Minél nagyobb erejűek lettek a támadó fegyverek, annál erősebb és ezáltal drágább páncélzatra volt szükség. A középkori Európában alkalmazott védelmez, amelyet a kovácsolt sisak és a páncéling biztosított, a 13 század derekán, amikor mind gyakrabban kezdték alkalmazni a súlyos lándzsákat és a számszeríjakat, vaslemezekkel erősítették meg. Az évek során ezt a védelmet még kiegészítették mell- és vállvédő részekkel, valamint kar- és lábvértekkel, valamint olyan sisakokkal, amelyek szükség esetén nyithatók voltak.
 |
| Bár a francia sereg számbeli fölényben volt, a crécyl csatában esélytelennek bizonyult a hosszúíjakkal felszerelt angolokkal szemben. |
Látni és látszani
A lovagi torna kultúrájának 11. század eleji kezdetei óta a nemesség ezeken az ünnepségeken mérte össze az erejét. A tornák egyházi tilalma, amely az 1130. évi, második clermont-i zsinattól volt érvényben egészen addig, amíg XXII. János pápa 1316-ban meg nem szüntette, nem tudott érvényesülni – kiváltképpen azért, mert a legmagasabb rangú társadalmi eseménynek számítottak ezek. Azzal egyidejűleg, hogy a lovagok elvesztették katonai jelentőségüket, a tornák az udvari élet rendszeres eseményeinek sorába léptek.
Azok a páncélgarnitúrák, amelyeket az efféle eseményekre készítették, a fegyverkovácsok remekei közé tartoztak; a mesterség híres központjai voltak a 13. század óta Milánó, Augsburg, Nürnberg és Innsbruck. A páncélkovácsok három évszázadon át újabb és újabb típusokat készítettek, amelyek alkalmazkodtak egyrészt a korstílushoz, másrészt az akkoriban használatos fegyverekhez.
A státusszimbólum hanyatlása
Végül a 17. század derekán a lőfegyverek diadalmenete oda vezetett, hogy félretették a vas páncélt, mert akadályozta a katonákat harc közben, és az új fegyverek nagy ereje miatt amúgy sem lehetett már hasznukat venni. Ám miközben egyre inkább közelgett a lovagság alkonya, a díszes vértezetek kora még egyszer felvirágzott: az ünnepségeken mind pompázatosabb fegyverek és páncélzatok jelentek meg. A korábbi védelmi funkcióját teljesen elveszítő öltözet a reprezentáció egyik alkotóeleme lett, amelynek már nem a csatamezőn kellett bizonyítania nagyszerűségét, hanem viselője számára főleg a szebbik nem kegyeinek elnyerésében tett jó szolgálatot.
A lovagi öltözet
• Az alsóruházat legtöbbször lenvászonból készült, s az alábbi darabokból állt: bruche, egyfajta lovagi alsógatya, harisnyanadrág és ing.
• Erre húztak az alsószoknyát, valamint a sodrony nyakrészt, amely acélszemek és –gyűrűk százaiból állt.
• A vastagon kivattázott gambesont közvetlenül a felszerelés alatt hordták: a hideg ellen védte a lovagot, és egyúttal párnázatként is szolgált.
• Vasból készültek a kart és a lábszárat fedő páncélrészek, a lábbeli, a kesztyű, a mellkast védő lemez, valamint a sisak, amelyek együttesen alkották a felszerelés külső elemeit: tulajdonképpen ezek nyújtottak védelmet az ellenfél támadásaival szemben.