Az ókori Rómában a lábbeli jól látható módon megkülönböztette az arisztokráciát a köznéptől.
Elegendő egy pillantást vetni a lábbelire, s az máris igen sok mindent elárul viselőjéről. Ez már kétezer évvel ezelőtt is így volt – talán még jobban is, mint ma. Saját bőrén tapasztalhatta ezt Caligula római császár, aki már a nevét is bizonyos lábbeli ügy alapján kapta, hiszen a Caligula név jelentése „kis katonai csizma”.
Ezt a nem túl hízelgő gúnynevet Gaius – ez volt ugyanis a Rómába Kr. u. 37-től 41-ig uralkodó császár saját neve – azzal érdemelte ki, hogy kisgyermekkorában apja seregének táborában, a Rajna mentén a katonák egyszerű lábbelijét hordta. Ez caligának nevezték, a kicsinyítő képzős alakja a caligula pedig rajta ragadt az uralkodón.
Státusszimbólum
Caligula aztán olyan despotizmussal hálálta meg népének a tőle kapott gúnynevét, amelyhez már egyáltalán nem illett a kis katonai csizma. Császárként már természetesen sokkal értékesebb lábbeliket hordott, művészien kidolgozott termékeket, amelyeket arannyal és drágakövekkel ékesítettek. Jellemző módon az előkelő rómaiak mindennel megpróbálkoztak, hogy lábbeli dolgában megkülönböztessék magukat a katonáktól és a köznéptől.
Előkelőségük jeleként úgynevezett calceust hordtak, egy finom bőrből készült cipőfélét, amely a bokájuk fölé ért. A legelőkelőbbek pedig különleges kialakítású, fekete vagy vörös bőrből készült calceust is megengedhettek maguknak, magas talppal és csattal, amely a sípcsontnak majdnem a közepén helyezkedett el.
Az egyszerű rómaiak aligha kelhettek versenyre ezzel a fényűzéssel. Ők peróban mutatkoztak, egy egyszerű bőrsaruban, amelynek megvolt az a vitathatatlan előnye, hogy szélben-viharban hordható volt. Ellentétben a felső rétegek calceusával, zárt bőrfelsőrész borította. Máskülönben bokáig ért, és ott szíjjal kötözték össze.
Levegős és közkedvelt
A rómaiak azonban legszívesebben – szegények és tehetősek egyaránt – szandált hordtak, amit sandaliának vagy soliának neveztek. A „formatervezésben” megmutatkozó ötletgazdaságnak itt semmi sem szabott határt. Mindenesetre – akárcsak e lábbeli mai megjelenési formái esetében – talprész és szíjazat valamiféle kombinációjáról volt szó.
Hivatalosan persze volt egy szabály: szandált csak otthon szabadott hordani, nyilvánosan semmiképpen sem. Az erkölcscsőszök féltették a morált és a jó hírnevet: nem volna helyes, ha a világuralomra, sőt a világ civilizálására törekvő rómaiak könnyű szandálokban járkálnának. Csakhogy nincs szabály kivétel nélkül: a lakomákra vagy a fürdőbe vezető úton ilyen öltözékben is az utcára merészkedhetett a római polgár, és ennek igen egyszerű oka volt, mégpedig az , hogy olykor igen soká tartott, míg valaki a rangjához illő lábbelit levette, s ennek következtében könnyen megeshetett, hogy az illető elkésett a lakomáról vagy a fürdőből.
Caligula császárra persze amúgy sem volt érvényes a szabály. Állítólag előszeretettel cserélte le pompázatos császári lábbelijeit közönséges szandálra, amelyben aztán a legnagyobb lelki nyugalommal sétálgatott Róma utcáin. S ha kedve szottyant még jobban provokálni az embereket, akkor fantáziadúsan dekorált női cipőket hordott.
Saját készítésű lábbelik
A lábbeli készítése az ókori Rómában a vargák feladata volt. Vásárlókörükbe mindenekelőtt a felső tízezer tartozott. A köznép maga készítette cipőt hordott.
Ügyes kezű ezermesterek akár napjainkban is megpróbálkozhatnak a római kori caligák (katonai csizma) előállításával. Voltaképpen nincs is másra szükség hozzá, mint egy darab bőrre, egy bőrvarrótűre, egy ollóra és erős zsinegre. Az első lépésben két bőrdarabot kell kivágni talpméretben. Ezek alkotják a talp alsó és középső rétegét. A talp felső részéhez egy nagyobb bőrdarabra lesz szükségünk, mert el alkotja majd a felsőrészt is. A három talpréteget aztán összevarrjuk, a felsőrészt pedig a saroknál egy varrással lezárjuk. Ezután a felsőrész mindkét oldalán egyforma számban cipőnyelveket vágunk. Ezeken át mintegy cipőfűzőként bőrszíjat húzunk.
Mellesleg a legionáriusok csizmájának talpát olykor akár kilencven vasszöggel is kiverték, az orrát pedig lekerekítették. Csak egy pár lábbeli kellett, és a római katonák rekordgyanús távolságokat tettek meg. Becslések szerint akár ezer kilométert is gyalogolhattak vele. Viselőkének kényelemérzete azonban hagyhatott kívánnivalót maga után, egy pár ugyanis több mint egy kilót nyomott. Aligha csodálkozhatunk hát azon, hogy Caligula szívesebben viselt női cipőt vagy szandált.
A cipő története
• Sziklafestmények tanúsága szerint már a paleolitikum (őskőkor) emberei is hordtak nyers állati bőrből vagy szőrméből készült lábbelit.
• „Ötzi”, a similauni jégember, szénával kibélelt „mokasszint” hordott.
• Kr. e. 3000 táján az egyiptomiak feltalálták a szandált.
• A középkori lábbelik ismertetőjegye az elől hegyesen előreugró orr, amely viselőjének rangját juttatta kifejezésre.
• A 17. században jött divatba a magas sarok.
• Az ipari fejlődés következtében a cipő a 19. században tömegtermékké vált.
Elegendő egy pillantást vetni a lábbelire, s az máris igen sok mindent elárul viselőjéről. Ez már kétezer évvel ezelőtt is így volt – talán még jobban is, mint ma. Saját bőrén tapasztalhatta ezt Caligula római császár, aki már a nevét is bizonyos lábbeli ügy alapján kapta, hiszen a Caligula név jelentése „kis katonai csizma”.
Ezt a nem túl hízelgő gúnynevet Gaius – ez volt ugyanis a Rómába Kr. u. 37-től 41-ig uralkodó császár saját neve – azzal érdemelte ki, hogy kisgyermekkorában apja seregének táborában, a Rajna mentén a katonák egyszerű lábbelijét hordta. Ez caligának nevezték, a kicsinyítő képzős alakja a caligula pedig rajta ragadt az uralkodón.
Státusszimbólum
Caligula aztán olyan despotizmussal hálálta meg népének a tőle kapott gúnynevét, amelyhez már egyáltalán nem illett a kis katonai csizma. Császárként már természetesen sokkal értékesebb lábbeliket hordott, művészien kidolgozott termékeket, amelyeket arannyal és drágakövekkel ékesítettek. Jellemző módon az előkelő rómaiak mindennel megpróbálkoztak, hogy lábbeli dolgában megkülönböztessék magukat a katonáktól és a köznéptől.
 |
| A cipő jól mutatja a különbséget: a közönséges ezredjelvény- hordozó (signifer) mellett álló magas rangú római katonatiszt művészien megmunkált lábbelit visel. |
Az egyszerű rómaiak aligha kelhettek versenyre ezzel a fényűzéssel. Ők peróban mutatkoztak, egy egyszerű bőrsaruban, amelynek megvolt az a vitathatatlan előnye, hogy szélben-viharban hordható volt. Ellentétben a felső rétegek calceusával, zárt bőrfelsőrész borította. Máskülönben bokáig ért, és ott szíjjal kötözték össze.
Levegős és közkedvelt
A rómaiak azonban legszívesebben – szegények és tehetősek egyaránt – szandált hordtak, amit sandaliának vagy soliának neveztek. A „formatervezésben” megmutatkozó ötletgazdaságnak itt semmi sem szabott határt. Mindenesetre – akárcsak e lábbeli mai megjelenési formái esetében – talprész és szíjazat valamiféle kombinációjáról volt szó.
Hivatalosan persze volt egy szabály: szandált csak otthon szabadott hordani, nyilvánosan semmiképpen sem. Az erkölcscsőszök féltették a morált és a jó hírnevet: nem volna helyes, ha a világuralomra, sőt a világ civilizálására törekvő rómaiak könnyű szandálokban járkálnának. Csakhogy nincs szabály kivétel nélkül: a lakomákra vagy a fürdőbe vezető úton ilyen öltözékben is az utcára merészkedhetett a római polgár, és ennek igen egyszerű oka volt, mégpedig az , hogy olykor igen soká tartott, míg valaki a rangjához illő lábbelit levette, s ennek következtében könnyen megeshetett, hogy az illető elkésett a lakomáról vagy a fürdőből.
Caligula császárra persze amúgy sem volt érvényes a szabály. Állítólag előszeretettel cserélte le pompázatos császári lábbelijeit közönséges szandálra, amelyben aztán a legnagyobb lelki nyugalommal sétálgatott Róma utcáin. S ha kedve szottyant még jobban provokálni az embereket, akkor fantáziadúsan dekorált női cipőket hordott.
Saját készítésű lábbelik
A lábbeli készítése az ókori Rómában a vargák feladata volt. Vásárlókörükbe mindenekelőtt a felső tízezer tartozott. A köznép maga készítette cipőt hordott.
Ügyes kezű ezermesterek akár napjainkban is megpróbálkozhatnak a római kori caligák (katonai csizma) előállításával. Voltaképpen nincs is másra szükség hozzá, mint egy darab bőrre, egy bőrvarrótűre, egy ollóra és erős zsinegre. Az első lépésben két bőrdarabot kell kivágni talpméretben. Ezek alkotják a talp alsó és középső rétegét. A talp felső részéhez egy nagyobb bőrdarabra lesz szükségünk, mert el alkotja majd a felsőrészt is. A három talpréteget aztán összevarrjuk, a felsőrészt pedig a saroknál egy varrással lezárjuk. Ezután a felsőrész mindkét oldalán egyforma számban cipőnyelveket vágunk. Ezeken át mintegy cipőfűzőként bőrszíjat húzunk.
Mellesleg a legionáriusok csizmájának talpát olykor akár kilencven vasszöggel is kiverték, az orrát pedig lekerekítették. Csak egy pár lábbeli kellett, és a római katonák rekordgyanús távolságokat tettek meg. Becslések szerint akár ezer kilométert is gyalogolhattak vele. Viselőkének kényelemérzete azonban hagyhatott kívánnivalót maga után, egy pár ugyanis több mint egy kilót nyomott. Aligha csodálkozhatunk hát azon, hogy Caligula szívesebben viselt női cipőt vagy szandált.
A cipő története
• Sziklafestmények tanúsága szerint már a paleolitikum (őskőkor) emberei is hordtak nyers állati bőrből vagy szőrméből készült lábbelit.
• „Ötzi”, a similauni jégember, szénával kibélelt „mokasszint” hordott.
• Kr. e. 3000 táján az egyiptomiak feltalálták a szandált.
• A középkori lábbelik ismertetőjegye az elől hegyesen előreugró orr, amely viselőjének rangját juttatta kifejezésre.
• A 17. században jött divatba a magas sarok.
• Az ipari fejlődés következtében a cipő a 19. században tömegtermékké vált.