Az 1139. évi lateráni zsinat megtiltotta a csodafegyver, a számszeríj használatát – a nem keresztényekkel szemben viszont továbbra is alkalmazhatták.
Rettegve tekintettek körül a helytartó kíséretének emberei. Honnan jött a lövés, amely oly hirtelen leterítette urukat? A szurdokban, amelyet az Úristen is leshelynek teremtett, nem láttak egyetlen vadászt sem. A zsarnok halála és annak előzményei is legendássá váltak: amikor Tell Vilmos, a vadász, 1307. november 18-án megtagadta, hogy az Altdorfban kitűzött kalapnak megadja a kötelező tiszteletet, Hermann Gessler, a helytartó arra kényszerítette a híres íjászt, hogy saját fiának fejéről lőjön le egy almát.
Tell vállalkozott lövésre – és talált. A második nyílvessző rendeltetését firtató kérdésre az igazságnak megfelelően azt válaszolta, hogy azt Gesslernek szánta arra az esetre, ha gyermekét találta volna el. Erre megkötözve Küssnacht várába, a helytartó sasfészkébe hurcolták, de sikerült megszöknie. Egy szurdokban lesben állva várta a helytartót, megfeszítette íját, megnyomta a kioldószerkezetet – és a nyílvessző ismét talált. A zsarnok azonnal meghalt.
A csodafegyverek bevetése
A Tell-monda nyilvánvalóvá teszi, mi volt annyira alattomos a számszeríjban: ezzel a fegyverrel lesből lehetett lőni. A húrfeszítés sajátos technikájának jóvoltából a nyílvessző tekintélyes távolságot megtéve olyan erővel ért célba, hogy még a láncinget és a páncélzatot is átütötte. Ez a fegyver hatályon kívül helyezte a lovagi párbaj szabályait, ott ugyanis az ellenfelek egymás szemébe nézve küzdöttek. A lovagok rettegtek a számszeríjtól – sebezhetőbbé váltak, és fokozatosan elvesztették hegemóniájukat.
Mivel a számszeríj kezelése pofonegyszerű, mint fegyver pedig lényegesen hatékonyabb, mint a lovagi fegyverzet, előszeretettel éltek vele a parasztok és az egyszerű városi polgárok: a nemesek, valamint a papság ellen vetették be. Ám még a számszeríjnál is veszedelmesebb volt a hosszúíj, amellyel egy gyakorlott vadász akár tizenkét nyílvesszőt is kilőhetett egyetlen perc alatt. A számszeríjjal ezalatt csak hármat lehetett kilőni. A 11. századtól kezdve a csatamezőkön és a várostromoknál is mind gyakrabban alkalmazták ezeket a fegyvereket, s pusztító hatásuk meg is mutatkozott. Nem csoda, ha a lovagok üdvözölték a betiltásukat.
A második lateráni zsinat
1139. április 2-án II. Ince pápa a Piazza San Giovannin álló pápai palotában megnyitotta a katolikus egyház második lateráni zsinatát. Az általános gyűlés tárgyát azok a konfliktusok alkották, amelyek az egy évvel korábban elhunyt II. Anaklét ellenpápa pontifikátusából adódtak. A résztvevők, akiknek száma meghaladta az ötszázat, megerősítették a korábbi zsinatok határozatait, demonstrálva az egyház állandóságát, s csak néhány új rendeletet hoztak. Ezek közé tartozott a papi házasság és az egyházi hivatalok adásvételének tilalma, valamint a számszeríj és a hosszúíj használatának betiltása.
Az 1139. évi zsinat határozatában tömören ez áll: „A jövőt illetően a kiközösítés büntetésének terhe mellett megtiltjuk alkalmazni a számszeríjjal lövők és más íjászok halált hozó, s Istennek gyűlöletes technikáját keresztényekkel és katolikusokkal szemben.” Más szóval: a nem keresztényekre nem vonatkozott ez az egyházi védelem. De az egymással szemben álló keresztények továbbra is szenvtelenül bevetették egymás ellen e fegyvereket, túlságosan vonzóak voltak ugyanis a harcban a velük elérhető előnyök. 1234-ben, közel egy évszázaddal később, IX. Gergely pápa megismételte a kiátkozással való fenyegetést, ám éppannyira sikertelenül, mint elődje. A számszeríj diadalútja feltartóztathatatlan volt.
A „pokol fegyvere”
Az eredménytelenség nagy valószínűséggel a pápai rendelkezés kétlakiságán alapult. Ugyanazoknak a lovagoknak, akik az egyházi határozattal összhangban egyik nyílvesszőt a másik után lőhették ki a muszlim ellenségre, országukba visszatérve el kellett volna zárniuk csodafegyverüket, s nem lett volna szabad előszedniük még halálos veszedelem esetén sem? Az efféle méltánytalan kívánság eleve kudarcra volt ítélve.
A számszeríj bevetésével olyan katonai és taktikai előnyök kapcsolódtak össze, amelyekről egy hadúr bajosan mondhatott le. A nagy, akár háromszáz méteres lőtávolság, valamint a nyílvesszők találati pontossága miatt a számszeríj gyakorlatilag nélkülözhetetlen volt. Ha a fegyvert – amely egy íjból és egy nyélből állt, rajta a feszítő- és elsütőszerkezettel – testi erővel, forgatással vagy emelőkarral megfeszítették, a nyílvesszőt igen nagy pontossággal és különösebb testi erőfeszítés nélkül célba lehetett juttatni.
A fegyver által okozott sérülések többnyire végzetesek voltak: azoknak, akiket mellkasi vagy hasi tájékon találtak el, szinte esélyük sem volt a túlélésre. Még a várok építése során is tekintettel voltak a számszeríj lőtávolságára: a tornyokat pontosan olyan messze helyezték el egymástól, hogy azt a szomszédos toronyból számszeríjjal leadott lövés még át tudja hidalni.
Örök kárhozat?
A 15. század elején ez a korábban lovagiatlannak minősített, törvényen kívül helyezett fegyver már a nemesember alapfelszereléséhez tartozott, amire az 1410-ben kiadott, nemesemberek számára készült kézikönyv, a Lovagtükör (Ritterspiegel) is utal. Az egyházi tilalom ekkorra már réges-rég eltűnt a süllyesztőben. Mindamellett a hosszúíj vagy a számszeríj használójának korábban sem kellett tartania attól, hogy valóban a pokolra jut, az egyházi átok alól ugyanis bármikor tetszés szerint elnyerhető volt a feloldozás: vagy az egyháznak járó pénzfizetés ellenében, vagy más szolgálatok révén, amilyen például egy keresztes háborúban való részvétel volt.
A történelem számszeríjat használó legismertebb íjászának, Tell Vilmosnak mindenesetre a felmentéshez nem volt szüksége semmiféle ellentételezésre. A lövésért nem az örök kárhozat várt rá, hanem éppen ellenkezőleg: Svájc nemzeti hőse lett belőle.
Rettegve tekintettek körül a helytartó kíséretének emberei. Honnan jött a lövés, amely oly hirtelen leterítette urukat? A szurdokban, amelyet az Úristen is leshelynek teremtett, nem láttak egyetlen vadászt sem. A zsarnok halála és annak előzményei is legendássá váltak: amikor Tell Vilmos, a vadász, 1307. november 18-án megtagadta, hogy az Altdorfban kitűzött kalapnak megadja a kötelező tiszteletet, Hermann Gessler, a helytartó arra kényszerítette a híres íjászt, hogy saját fiának fejéről lőjön le egy almát.
Tell vállalkozott lövésre – és talált. A második nyílvessző rendeltetését firtató kérdésre az igazságnak megfelelően azt válaszolta, hogy azt Gesslernek szánta arra az esetre, ha gyermekét találta volna el. Erre megkötözve Küssnacht várába, a helytartó sasfészkébe hurcolták, de sikerült megszöknie. Egy szurdokban lesben állva várta a helytartót, megfeszítette íját, megnyomta a kioldószerkezetet – és a nyílvessző ismét talált. A zsarnok azonnal meghalt.
A csodafegyverek bevetése
A Tell-monda nyilvánvalóvá teszi, mi volt annyira alattomos a számszeríjban: ezzel a fegyverrel lesből lehetett lőni. A húrfeszítés sajátos technikájának jóvoltából a nyílvessző tekintélyes távolságot megtéve olyan erővel ért célba, hogy még a láncinget és a páncélzatot is átütötte. Ez a fegyver hatályon kívül helyezte a lovagi párbaj szabályait, ott ugyanis az ellenfelek egymás szemébe nézve küzdöttek. A lovagok rettegtek a számszeríjtól – sebezhetőbbé váltak, és fokozatosan elvesztették hegemóniájukat.
Mivel a számszeríj kezelése pofonegyszerű, mint fegyver pedig lényegesen hatékonyabb, mint a lovagi fegyverzet, előszeretettel éltek vele a parasztok és az egyszerű városi polgárok: a nemesek, valamint a papság ellen vetették be. Ám még a számszeríjnál is veszedelmesebb volt a hosszúíj, amellyel egy gyakorlott vadász akár tizenkét nyílvesszőt is kilőhetett egyetlen perc alatt. A számszeríjjal ezalatt csak hármat lehetett kilőni. A 11. századtól kezdve a csatamezőkön és a várostromoknál is mind gyakrabban alkalmazták ezeket a fegyvereket, s pusztító hatásuk meg is mutatkozott. Nem csoda, ha a lovagok üdvözölték a betiltásukat.
A második lateráni zsinat
1139. április 2-án II. Ince pápa a Piazza San Giovannin álló pápai palotában megnyitotta a katolikus egyház második lateráni zsinatát. Az általános gyűlés tárgyát azok a konfliktusok alkották, amelyek az egy évvel korábban elhunyt II. Anaklét ellenpápa pontifikátusából adódtak. A résztvevők, akiknek száma meghaladta az ötszázat, megerősítették a korábbi zsinatok határozatait, demonstrálva az egyház állandóságát, s csak néhány új rendeletet hoztak. Ezek közé tartozott a papi házasság és az egyházi hivatalok adásvételének tilalma, valamint a számszeríj és a hosszúíj használatának betiltása.
 |
| Az Ibériai-félsziget visszahódítása során a számszeríj a keresztényeket a 15. században döntő győzelemre segítette a mórokkal szemben. |
A „pokol fegyvere”
Az eredménytelenség nagy valószínűséggel a pápai rendelkezés kétlakiságán alapult. Ugyanazoknak a lovagoknak, akik az egyházi határozattal összhangban egyik nyílvesszőt a másik után lőhették ki a muszlim ellenségre, országukba visszatérve el kellett volna zárniuk csodafegyverüket, s nem lett volna szabad előszedniük még halálos veszedelem esetén sem? Az efféle méltánytalan kívánság eleve kudarcra volt ítélve.
A számszeríj bevetésével olyan katonai és taktikai előnyök kapcsolódtak össze, amelyekről egy hadúr bajosan mondhatott le. A nagy, akár háromszáz méteres lőtávolság, valamint a nyílvesszők találati pontossága miatt a számszeríj gyakorlatilag nélkülözhetetlen volt. Ha a fegyvert – amely egy íjból és egy nyélből állt, rajta a feszítő- és elsütőszerkezettel – testi erővel, forgatással vagy emelőkarral megfeszítették, a nyílvesszőt igen nagy pontossággal és különösebb testi erőfeszítés nélkül célba lehetett juttatni.
A fegyver által okozott sérülések többnyire végzetesek voltak: azoknak, akiket mellkasi vagy hasi tájékon találtak el, szinte esélyük sem volt a túlélésre. Még a várok építése során is tekintettel voltak a számszeríj lőtávolságára: a tornyokat pontosan olyan messze helyezték el egymástól, hogy azt a szomszédos toronyból számszeríjjal leadott lövés még át tudja hidalni.
Örök kárhozat?
A 15. század elején ez a korábban lovagiatlannak minősített, törvényen kívül helyezett fegyver már a nemesember alapfelszereléséhez tartozott, amire az 1410-ben kiadott, nemesemberek számára készült kézikönyv, a Lovagtükör (Ritterspiegel) is utal. Az egyházi tilalom ekkorra már réges-rég eltűnt a süllyesztőben. Mindamellett a hosszúíj vagy a számszeríj használójának korábban sem kellett tartania attól, hogy valóban a pokolra jut, az egyházi átok alól ugyanis bármikor tetszés szerint elnyerhető volt a feloldozás: vagy az egyháznak járó pénzfizetés ellenében, vagy más szolgálatok révén, amilyen például egy keresztes háborúban való részvétel volt.
A történelem számszeríjat használó legismertebb íjászának, Tell Vilmosnak mindenesetre a felmentéshez nem volt szüksége semmiféle ellentételezésre. A lövésért nem az örök kárhozat várt rá, hanem éppen ellenkezőleg: Svájc nemzeti hőse lett belőle.