Miközben az erdőket savas eső rongálja, a tenger ökológiai rendszereit az üvegházhatás által kiváltott elsavasodás fenyegeti.
A fosszillis üzemanyagok felhasználása olyan mértékűvé vált, hogy minden egyes emberre napi tizenegy kilogramm szén-dioxid-kibocsátás jut. ebből azonban négy kilogrammot nem az atmoszféra, hanem az óceánok vesznek fel.
Ez a jelenség egyrészt csökkenti a globális felmelegedést kiváltó üvegházhatást, de szerencsétlen módon a káros gázok a tengerekben is kárt okoznak: a karbonát-ionokkal reakcióba lépve ugyanis a szén-dioxid szénsavvá alakítja a vizet. A franciaországi Gif-sur-Yvetteben található Laboratorie des Sciences du Climet et de I’Environnement munkatársa, James Orr, és köré csoportosult nemzetközi csapat kiszámolta, hogy ez a folyamat komolyan veszélyeztetheti a déli óceánok ökológiai egyensúlyát.
A szén-dioxid-kibocsátás érintő drasztikus változások nélkül ugyanis az elkövetkezendő évtizedekben számos tengeri élőlány, mint a hidegvízi korallok, tengeri uborkák és a csupán néhány milliméteres szárnyascsigák létezése kerülhet komoly veszélybe, mivel ezek háza és belső váza aragonitból áll, amely a kalcium-karbonát egyik gyakori formája, és a savas víz hatására feloldódik.
A California State University San Marcos tengerbiológusa, Viktoria Fabry egy véletlen során fedezte fel, hogy ezek az élőlények mennyire érzékenyen reagálnak a szén-dioxidra. A Csendes-óceán északi vizein begyűjtött szárnyascsigákat egy légmentesen lezárt tartályban tárolta el. Amikor aztán néhány nap múlva kinyototta azt, észrevette,hogy az állatok által kibocsátott szén-dioxid a vízzel keveredve kikezdte a csigák házát.
Orr és csapata egy olyan modellt hozott létre, amely a napjainkban az atmoszférában tapasztalható szén-dioxid-szint emelkedését alapul véve szimulálja az óceánok karbonát-ion koncentrációjának az elkövetkezendő száz évben várható alakulását. Ez a szimuláció aztán megmutatta, hogy a felszíni vizek a déli óceánokon már 2050-ben már nem tartalmaznak majd elegendő aragonitot, és 2100-ra ez a hiány az egész déli óceánt és a sarkkörön túli tengerek bizonyos részeit is érinteni fogja.
Annak kiderítésére, hogy a meszes vázat építő tengeri élőlények száméra milyen következményei lehetnek egy ilyen változásnak, Fabry – Orr számításai szerint 2100-ban a déli óceánokon várható összetételű – tengervízoldatba helyezett 14 szárnyascsigát. Az eredmény riasztó volt: bár a kétnapos kísérlet után még életben voltak az állatok, a házuk 48 óra alatt tökéletesen feloldódott.
Orr felhívja a figyelmet, hogy a szárnyascsigák kihalása fatális következményekkel járhat, mivel „ez a faj alapvető szerepet játszik a sarkköri és sarkkörön túli óceánok táplálékláncában. Eltűnésével a szárnyascsiga összes jelenlegi ellenségét – a zooplanktonoktól egészen a bálnákig – veszélybe sodorhatja.” Ezenfelül a halászat is megszenvedheti ezt a veszteséget, mivel a gazdaságilag jelentős halfélék, mint a lazac, a tőkehal, a makréla és a hering, mind a tápláléklánc csúcsán állnak.
A fosszillis üzemanyagok felhasználása olyan mértékűvé vált, hogy minden egyes emberre napi tizenegy kilogramm szén-dioxid-kibocsátás jut. ebből azonban négy kilogrammot nem az atmoszféra, hanem az óceánok vesznek fel.
 |
| Veszélyeztetett szépség: A szárnyascsigák mésztartalmú védőburka savas környezetben feloldódik. Az óceánok felső vízrétegeiben négyzetcentiméterenként több mint tíz példány él ezekből az élőlényekből, így sok tengeri állatnak biztosítanak táplálékforrást. |
Ez a jelenség egyrészt csökkenti a globális felmelegedést kiváltó üvegházhatást, de szerencsétlen módon a káros gázok a tengerekben is kárt okoznak: a karbonát-ionokkal reakcióba lépve ugyanis a szén-dioxid szénsavvá alakítja a vizet. A franciaországi Gif-sur-Yvetteben található Laboratorie des Sciences du Climet et de I’Environnement munkatársa, James Orr, és köré csoportosult nemzetközi csapat kiszámolta, hogy ez a folyamat komolyan veszélyeztetheti a déli óceánok ökológiai egyensúlyát.
A szén-dioxid-kibocsátás érintő drasztikus változások nélkül ugyanis az elkövetkezendő évtizedekben számos tengeri élőlány, mint a hidegvízi korallok, tengeri uborkák és a csupán néhány milliméteres szárnyascsigák létezése kerülhet komoly veszélybe, mivel ezek háza és belső váza aragonitból áll, amely a kalcium-karbonát egyik gyakori formája, és a savas víz hatására feloldódik.
A California State University San Marcos tengerbiológusa, Viktoria Fabry egy véletlen során fedezte fel, hogy ezek az élőlények mennyire érzékenyen reagálnak a szén-dioxidra. A Csendes-óceán északi vizein begyűjtött szárnyascsigákat egy légmentesen lezárt tartályban tárolta el. Amikor aztán néhány nap múlva kinyototta azt, észrevette,hogy az állatok által kibocsátott szén-dioxid a vízzel keveredve kikezdte a csigák házát.
Orr és csapata egy olyan modellt hozott létre, amely a napjainkban az atmoszférában tapasztalható szén-dioxid-szint emelkedését alapul véve szimulálja az óceánok karbonát-ion koncentrációjának az elkövetkezendő száz évben várható alakulását. Ez a szimuláció aztán megmutatta, hogy a felszíni vizek a déli óceánokon már 2050-ben már nem tartalmaznak majd elegendő aragonitot, és 2100-ra ez a hiány az egész déli óceánt és a sarkkörön túli tengerek bizonyos részeit is érinteni fogja.
Annak kiderítésére, hogy a meszes vázat építő tengeri élőlények száméra milyen következményei lehetnek egy ilyen változásnak, Fabry – Orr számításai szerint 2100-ban a déli óceánokon várható összetételű – tengervízoldatba helyezett 14 szárnyascsigát. Az eredmény riasztó volt: bár a kétnapos kísérlet után még életben voltak az állatok, a házuk 48 óra alatt tökéletesen feloldódott.
Orr felhívja a figyelmet, hogy a szárnyascsigák kihalása fatális következményekkel járhat, mivel „ez a faj alapvető szerepet játszik a sarkköri és sarkkörön túli óceánok táplálékláncában. Eltűnésével a szárnyascsiga összes jelenlegi ellenségét – a zooplanktonoktól egészen a bálnákig – veszélybe sodorhatja.” Ezenfelül a halászat is megszenvedheti ezt a veszteséget, mivel a gazdaságilag jelentős halfélék, mint a lazac, a tőkehal, a makréla és a hering, mind a tápláléklánc csúcsán állnak.