Az indonéziai Komodo szigetén szörnyűséges halállal halt meg egy svájci báró – a varánuszok áldozata lett.
Az indonéziai Flores szigete fölött még nem kelt fel a trópusi nap, amikor 1974. július 18-án kalandvágyó utazók egy kis csoportja csónakon tengerre szállt, hogy célba vegye a Balitól mintegy 450 kilométerre keletre fekvő Szunda-szigetek egyik tagját, Komodót.
Köztük volt a hetvennégy esztendős svájci Rudolf Reding von Biberegg báró, és semmi jel nem mutatott arra, hogy ez lesz élete utolsó napja. Éppen ellenkezőleg: a kirándulást eleinte teljes siker koronázta! A csoport látogatásának célja ezen a félreeső és barátságtalan kis szigeten az volt, hogy a maga természetes környezetében tanulmányozzanak egy veszedelmes hüllőt, a komodói varánuszt.
Jól felkészültek: a falánk természetű állatok odacsalogatása érdekében kecskehúst vittek magukkal. Nyomban azután, hogy egy sík partszakaszon elérték a szigetet, a felderítetlen, sivár tájon a veszedelmes hüllők keresésére indultak. Azok pedig nem sokáig várattak magukra.
Az állatok, mihelyt vendégeik kitették a kecskehúst, és biztos távolba húzódtak vissza, archaikus színjátékkal szolgáltak: a sárkányszerű állatok minden irányból odaözönlöttek, és éles karmaikkal, valamint félelmetes fogaikkal cafatokra tépték a dögöt. Reding báró lenyűgözve szemlélte a jelenetet. Majd miután a hüllők fújtatva és nyelvüket öltögetve visszavonuló fújtak, a báró és kísérői csöndben várakoztak, átengedve magukat az őskor hangulatának.
Kis idő múltán azonban a csoport ismét mozgolódni kezdett. A kirándulás programjában ugyanis a piknik következett. Serényen, szervezetten pakolták ki az utazók és a csónak személyzete a magukkal hozott ételeket és italokat, s – a természet nyújtotta színjátékon merengve – letelepedtek.
Reding bárónak azonban semmi kedve nem volt a piknikhez, még kevésbé a felszínes csevegéshez. ekkor született meg benne az az elhatározás, amelyért az életével fizetett. Közölte kísérőivel, hogy ő inkább visszamegy a csónakhoz, hogy néhány órát teljes nyugalomban tölthessen. Vagyis útnak indult – egy szál magában.
Hogy ezután mi történt, azt a mai napig szinte teljes homály fedi. Vajon igazat mondott a báró, és valóban a csónakhoz indult? Vagy ez csak ürügy volt arra, hogy a csoporttól elválva egyéni akció keretében figyelje meg a komodói varánuszokat? Vagy esetleg valami egészen más történt, ami Reding bárót eltérítette eredeti tervétől?
Bárhogyan történt is, amikor útitársai néhány órával később visszatértek a partra, a csónakot üresen találták. Meglepte őket a dolog, és úgy döntöttek, hogy a kikötő közvetlen környékét átkutatják, ám nem jártak sikerrel. Aggodalmuk egyre nőtt.
De nem maradt más választásuk, mint hogy elhagyják a szigetet - a hosszabb tartózkodáshoz ugyanis nem hoztak magukkal elegendő élelmet és ivóvizet. Így aztán azzal a kínzó tudattal tértek vissza Floresre, hogy valami rettenetes dolog történt.
Beszámolóik nyomán a hatóságok azon nyomban kiterjedt kutatásba kezdtek, s már másnap száz emberrel indultak, hogy kiderítsék, mi történt a báróval. Módszeresen átfésülték az egész szigetet. Végül borzalmas nyomokra bukkantak. Messze fent, a magaslaton megtalálták a báró szemüvegét és darabokra zúzott felvevőgépét, de az eltűnt személy testéből egyetlen porcikát sem.
Rudolf Reding teste nyilvánvalóan már nem volt meg – és ez egyetlen következtetést engedett: minden valószínűség szerint felfalták a varánuszok.
Hogy ez miképp történhetett, azt már sohasem tudjuk meg. A komodói varánuszok ragadozó állatok ugyan, de nem különösképpen gyorsak, így egy ember elvileg könnyen képes elmenekülni előlük. Kivéve persze abban az esetben, ha óvatlanul épp egy egész csapat állathoz közelít.
Valószínű tehát, hogy a báró szerencsétlenség áldozata lett. Nem zárható ki, hogy a fülledt trópusi éghajlaton agyvérzést kapott, vagy elesett, és így könnyű prédájává vált a varánuszoknak.
Néhány évvel később Rudolf Reding von Biberegg bárót hivatalosan is halottá nyilvánították anélkül, hogy majdnem nyom nélküli eltűnésének rejtélyét sikerült volna véglegesen tisztázni.
A komodói varánuszok otthona napjainkban már nemzeti park, a természeti világörökség részét képezi. Ezzel a sziget turistalátványossággá vált: évente több mint tizenötezren érkeznek ide, hogy megtekintsék az „utolsó sárkányokat”. És aligha akad közöttük akár egy is, aki úgy távozna a szigetről, hogy ne hallotta volna a svájci báró hátborzongató történetét, akiből a szemüvegén és a felvevőgépének roncsain kívül semmi sem maradt.
Az indonéziai Flores szigete fölött még nem kelt fel a trópusi nap, amikor 1974. július 18-án kalandvágyó utazók egy kis csoportja csónakon tengerre szállt, hogy célba vegye a Balitól mintegy 450 kilométerre keletre fekvő Szunda-szigetek egyik tagját, Komodót.
Köztük volt a hetvennégy esztendős svájci Rudolf Reding von Biberegg báró, és semmi jel nem mutatott arra, hogy ez lesz élete utolsó napja. Éppen ellenkezőleg: a kirándulást eleinte teljes siker koronázta! A csoport látogatásának célja ezen a félreeső és barátságtalan kis szigeten az volt, hogy a maga természetes környezetében tanulmányozzanak egy veszedelmes hüllőt, a komodói varánuszt.
Jól felkészültek: a falánk természetű állatok odacsalogatása érdekében kecskehúst vittek magukkal. Nyomban azután, hogy egy sík partszakaszon elérték a szigetet, a felderítetlen, sivár tájon a veszedelmes hüllők keresésére indultak. Azok pedig nem sokáig várattak magukra.
Az állatok, mihelyt vendégeik kitették a kecskehúst, és biztos távolba húzódtak vissza, archaikus színjátékkal szolgáltak: a sárkányszerű állatok minden irányból odaözönlöttek, és éles karmaikkal, valamint félelmetes fogaikkal cafatokra tépték a dögöt. Reding báró lenyűgözve szemlélte a jelenetet. Majd miután a hüllők fújtatva és nyelvüket öltögetve visszavonuló fújtak, a báró és kísérői csöndben várakoztak, átengedve magukat az őskor hangulatának.
Kis idő múltán azonban a csoport ismét mozgolódni kezdett. A kirándulás programjában ugyanis a piknik következett. Serényen, szervezetten pakolták ki az utazók és a csónak személyzete a magukkal hozott ételeket és italokat, s – a természet nyújtotta színjátékon merengve – letelepedtek.
Reding bárónak azonban semmi kedve nem volt a piknikhez, még kevésbé a felszínes csevegéshez. ekkor született meg benne az az elhatározás, amelyért az életével fizetett. Közölte kísérőivel, hogy ő inkább visszamegy a csónakhoz, hogy néhány órát teljes nyugalomban tölthessen. Vagyis útnak indult – egy szál magában.
Hogy ezután mi történt, azt a mai napig szinte teljes homály fedi. Vajon igazat mondott a báró, és valóban a csónakhoz indult? Vagy ez csak ürügy volt arra, hogy a csoporttól elválva egyéni akció keretében figyelje meg a komodói varánuszokat? Vagy esetleg valami egészen más történt, ami Reding bárót eltérítette eredeti tervétől?
Bárhogyan történt is, amikor útitársai néhány órával később visszatértek a partra, a csónakot üresen találták. Meglepte őket a dolog, és úgy döntöttek, hogy a kikötő közvetlen környékét átkutatják, ám nem jártak sikerrel. Aggodalmuk egyre nőtt.
De nem maradt más választásuk, mint hogy elhagyják a szigetet - a hosszabb tartózkodáshoz ugyanis nem hoztak magukkal elegendő élelmet és ivóvizet. Így aztán azzal a kínzó tudattal tértek vissza Floresre, hogy valami rettenetes dolog történt.
Beszámolóik nyomán a hatóságok azon nyomban kiterjedt kutatásba kezdtek, s már másnap száz emberrel indultak, hogy kiderítsék, mi történt a báróval. Módszeresen átfésülték az egész szigetet. Végül borzalmas nyomokra bukkantak. Messze fent, a magaslaton megtalálták a báró szemüvegét és darabokra zúzott felvevőgépét, de az eltűnt személy testéből egyetlen porcikát sem.
 |
| Rudolf Reding von Biberegg sírhelye. |
Hogy ez miképp történhetett, azt már sohasem tudjuk meg. A komodói varánuszok ragadozó állatok ugyan, de nem különösképpen gyorsak, így egy ember elvileg könnyen képes elmenekülni előlük. Kivéve persze abban az esetben, ha óvatlanul épp egy egész csapat állathoz közelít.
Valószínű tehát, hogy a báró szerencsétlenség áldozata lett. Nem zárható ki, hogy a fülledt trópusi éghajlaton agyvérzést kapott, vagy elesett, és így könnyű prédájává vált a varánuszoknak.
Néhány évvel később Rudolf Reding von Biberegg bárót hivatalosan is halottá nyilvánították anélkül, hogy majdnem nyom nélküli eltűnésének rejtélyét sikerült volna véglegesen tisztázni.
A komodói varánuszok otthona napjainkban már nemzeti park, a természeti világörökség részét képezi. Ezzel a sziget turistalátványossággá vált: évente több mint tizenötezren érkeznek ide, hogy megtekintsék az „utolsó sárkányokat”. És aligha akad közöttük akár egy is, aki úgy távozna a szigetről, hogy ne hallotta volna a svájci báró hátborzongató történetét, akiből a szemüvegén és a felvevőgépének roncsain kívül semmi sem maradt.