József Attila, a legfiatalabb gyerek, kemény akarattal küzdötte fel magát a nyomor mélyéről: sógora támogatásával érettségit tett, majd egyetemi tanulmányokba kezdett.
Tizenhét éves volt, amikor megjelent első verskötete; ekkor már bámulatos biztonsággal kezelte a kortársak és elődök úgyszólván teljes költői eszköztárát, és nem sok idő kellett hozzá, hogy saját magabiztos hangját is megtalálja. Kemény, lázongó hangú költeményei miatt el kellett hagynia az egyetemet; megismerkedett a marxizmus elveivel, az illegális munkásmozgalommal, a kommunista párthoz is csatlakozott. Meggyőződésből vállalta a költő-agitátor szerepét a mozgalom céljaiért, és ebben a hálátlan műfajban is tehetségéhez méltót alkotott.
A nélkülözés halálig elkísérte, de az 1930-as évek elején, különösen Medvetánc című gyűjteményes kötetének megjelenése (1934) után már sokan felismerték és elismerték kiemelkedő tehetségét. Később támogatást is talált, sok szellemi robotmunka után 1936-ban szerkesztője lett egy újonnan alapított, színvonalas, progresszív művészeti folyóiratnak (Szép szó). Mindeközben idegrendszere felőrlődött: sem pszichoanalízis, sem az orvosi kezelés nem segített rajta; harminckét éves korában egy késő őszi estén öngyilkos lett.
József Attila költészete parnasszista szellemben indult, s egy forradalmi színezetű, javarészt expresszionista korszak után jutott el érett, összegző korszakába; az utolsó években a klasszicizáló formák kerültek túlsúlyba. A költőt változatlanul szenvedélyesen foglalkoztatták a társadalmi és politikai gondok, miközben hangja elmélyültebbé, szemlélete átfogóbbá vált. Egyre mélyebben tárulkozott ki, sebzettségét, magányát panaszolta, értelme elborulásának rémével viaskodott, vagy szerelmi reményei késztették eksztatikus ujjongásra. Ismertsége a világban Petőfiéhez hasonlítható.