A nap végén a Forelius pusillus hangyakolónia néhány tagja feláldozza magát, hogy a közösség biztonságban vészelhesse át az éjszakát.
Ha támadás ér egy hangyabolyt, az első számú szabály, hogy az egyed meghal a többiekért. Arra azonban a lengyel kutató, Adam Tofilski és biológuscsapata mutatott rá a krakkói mezőgazdasági egyetemen, milyen messzemenőkig érvényesülhet ez az áldozatkészség, még „békeidőkben” is.
A tudósok a brazil cukornádültetvények homokos ösvényein végezték e különleges megfigyelést: a Forelius pusillus faj képviselői közül éjszakánként néhány egyed már akkor a biztos halált választja, amikor a közelben még sehol nincs ellenség, s ezzel biztosítja a cukornádföldek alatti talaj alagútrendszereiben élő hangyaboly túlélését.
Napközben a munkások tartják szabadon a járatokat, egyesével hordják ki a homokszemeket egy nyíláson a felszínre.
Amikor aztán közeleg az alkonyat, a Forelius pusillus – néhány példányt leszámítva – visszavonul föld alatti fészkébe. A kint maradók addig hordják a homokot a lyukba, amíg a bejárat teljesen elzáródik. Ha ugyanis ez a kapu nyitva maradna, az idegen vándorhangyák könnyedén behatolhatnának. Munkájuk végeztével a számkivetettek útra kelnek, és soha többé nem térnek vissza.
„Hogy mi lesz a kirekesztettek sorsa? Adam Tofilski is erre a kérdésre kereste a választ, s kigondolt egy kísérletet. Amikor a kis különítmény nekilátott a lyuk betömésének, a kutató egy homokkal teli tartályba egy homokkal teli tartályba költöztette a hangyákat, ahonnan nem volt esélyük megszabadulni. Másnap reggel a kéttucatnyi hangyából alig hat volt életben.
Az „áldozatjárásra” valószínűleg az öreg és beteg egyedek kárhoztatnak, amelyeknek amúgy is meg vannak számlálva napjaik, bár ez a vizsgálat az állatok életkorára nem ad bizonyítékot. Önzetlenségük ennek ellenére egyedülálló – jegyi Tofilski. Míg más, bolyban élő rovarok csak támadás esetén védekeznek, a Forelius pusillis gyakorlatilag megelőző lépéseket tesz.
Ha támadás ér egy hangyabolyt, az első számú szabály, hogy az egyed meghal a többiekért. Arra azonban a lengyel kutató, Adam Tofilski és biológuscsapata mutatott rá a krakkói mezőgazdasági egyetemen, milyen messzemenőkig érvényesülhet ez az áldozatkészség, még „békeidőkben” is.
A tudósok a brazil cukornádültetvények homokos ösvényein végezték e különleges megfigyelést: a Forelius pusillus faj képviselői közül éjszakánként néhány egyed már akkor a biztos halált választja, amikor a közelben még sehol nincs ellenség, s ezzel biztosítja a cukornádföldek alatti talaj alagútrendszereiben élő hangyaboly túlélését.
Napközben a munkások tartják szabadon a járatokat, egyesével hordják ki a homokszemeket egy nyíláson a felszínre.
Amikor aztán közeleg az alkonyat, a Forelius pusillus – néhány példányt leszámítva – visszavonul föld alatti fészkébe. A kint maradók addig hordják a homokot a lyukba, amíg a bejárat teljesen elzáródik. Ha ugyanis ez a kapu nyitva maradna, az idegen vándorhangyák könnyedén behatolhatnának. Munkájuk végeztével a számkivetettek útra kelnek, és soha többé nem térnek vissza.
„Hogy mi lesz a kirekesztettek sorsa? Adam Tofilski is erre a kérdésre kereste a választ, s kigondolt egy kísérletet. Amikor a kis különítmény nekilátott a lyuk betömésének, a kutató egy homokkal teli tartályba egy homokkal teli tartályba költöztette a hangyákat, ahonnan nem volt esélyük megszabadulni. Másnap reggel a kéttucatnyi hangyából alig hat volt életben.
Az „áldozatjárásra” valószínűleg az öreg és beteg egyedek kárhoztatnak, amelyeknek amúgy is meg vannak számlálva napjaik, bár ez a vizsgálat az állatok életkorára nem ad bizonyítékot. Önzetlenségük ennek ellenére egyedülálló – jegyi Tofilski. Míg más, bolyban élő rovarok csak támadás esetén védekeznek, a Forelius pusillis gyakorlatilag megelőző lépéseket tesz.